De mi lett a nővel?
Rendezte: Kiss Csaba
Budapesti Kamaraszínház Shure Stúdió
Egynéhány négyzetméteren játszódik az egész: minden oldalról bekerített kis térben elevenedik meg féltucatnál is több epizód, azokkal együtt sok-sok szereplő – csupán három szakadt pasi meg pár poros tárgy: pont ennyi kell a varázslathoz. Az elsődleges történet alapján három csóró zenész – Jura, Aljosa és Gyabkin – épp a Bikulin család híres báljába tart azzal a nem titkolt szándékkal, hogy jól teleegyék magukat. Az egyhangú úton Jura történeteket mesél egy bizonyos nőről, Irina Bikulináról, kinek neve mindhármuk számára ismerősen cseng, mivel a nő mindhármuk életén átviharzott valaha.
Az epizódok alaposan egymásba bonyolódnak: Jura múltbeli történeteket mesél, ezeket hárman rögvest el is játszák a jelenben, így alaposan megkavarodik az időrend. Ráadásul ez a párhuzamos történetfolyam Csehov-művekből építkezik, melynek darabjait semmi más nem köti össze, csak Irina személye. Nem akármilyen történetek ezek, a pucérkodástól az akasztásig van itt minden, a szín pár lépéssel bejárható tere kitágul, a néző pedig egyre vadabbul próbálja összerakni: mégis ki ez a spiné, ez az Irina?
Férfimese, szól a műfaji meghatározás, s ez több szempontból is találó. Olyan férfiak szerepelnek a történetben, akik történeteket mesélnek férfiaknak az érdeklődésük középpontjában álló nőről – bár sokkal inkább egy nőről vagy a Nőről –, persze mi másról is beszélhetnének. Ez rögtön az első mondatban tematizálódik, amikor elhangzik a darab címéül szolgáló emblematikus kérdés: De mi lett a nővel?, ami hevenyészett refrénként sajátos funkciót hordozva újra és újra visszatér.
A darab minden percében magával sodor, a néző figyelme egyetlen pillanatra sem kalandozhat el, kapkodhatja ám mindenki a fejét: épp milyen történetben ki milyen szerepet játszik, egy nagybőgőtok mögül kikandikáló két férfikéz hogy lett egy leánykérés egyik szereplője, és így tovább. A nézőnek el kell csípnie az egyik talán legfontosabb lüktetést: melyik pillanatban váltanak a szereplők saját karakterükről Jura meséinek alakjaira. Ennek záloga a Gyabronka József, Horváth Lajos Ottó és Honti György által kivitelezett őrületes színészi játék, valamint a darab címének fent már jelzett sajátos funkciója: ez a néhány szó, mely minden eljátszott "belső" jelenet után elhangzik, egyértelműen visszarántja a közönséget a három férfi jelenébe, lezárva az általuk épp előadott múltbeli jelenetet. Az előadás azonban roppant szórakoztató is: röhejes fogorvosi jelenet, könnyfacsaró haláleset, drámai összecsapás követi egymást a lehető legjobb ritmusban.
Kiss Csaba rendezőnek nem ez az első Csehov művein alapuló munkája, több alkalommal foglalkozott már az oly misztikus orosz lélekkel: 2002-ben Csehov szerelmei címmel levéljátékot rendezett Anton Pavlovics és Lika Mizinova, Lidia Avilova és Olga Knipper levelezéséből, továbbá Csehovon kívül más orosz prózai műveket is dramatizált (Lev Tolsztoj Anna Karenina című regényét és Nyikolaj Leszkov Kisvárosi Lady Machbeth című kisregényét is színpadra állította).
Egészen érdekes a tér és az idő kérdése a darabban, melyet a szín sajátos elrendezése bonyolít, ám pont ez a tényező egyben lehetőségeket is nyújt: a nézők két szemközti oldalon való elhelyezkedése dinamikusabb játékot kíván meg, ennek az apró térnek a maximális kihasználását, netán pont annak kompenzálását. Amiképpen a tér változik, úgy változik az idő is: a férfiak bálba igyekvő, tehát Jura mesélő jelene és maguknak a történeteknek múltbelisége erősen összekapcsolódik, érdekes, organikusan fejlődő egységet hozva létre. Gondoljunk csak bele: Irina története valójában már lezárult, Jura most csak elmeséli, ám a két másik férfira jelenvalóként hat, megváltoztatja viszonyukat a nőhöz, sőt, még egymáshoz is. A darab végéig lineárisan követik egymást az Irina-történetek, ez azonban felborul, amikor a katartikus ponton (Aljosa és Gyabkin nem akarja tovább hallgatni a meséket, míg a feszengő nézőből már-már felszakad egy erőteljes "mondd már tovább!") Jura kiböki: Irina meghalt. Ám nem ér itt véget a darab, a Regény nagybőgővel című (és mennyivel többet sejtet oroszul a regény szó!) Csehov-mű motívumai még ezt a helyzetet is képesek fokozni, megbontva az idő egységét, hiszen ebben az epizódban a még élő (ám persze láthatatlan) Irina Bikulina szerepel. A sorrend megbontása azonban nem csak indokolt, de nélkülözhetetlen is: ekkor derül ki, hogy Jurán és Aljosán kívül Gyabkin is ismerte Irina Bikulinát, ez az a történet, amelynek mindhárman szereplői voltak a múltbeli valóságban is, nem csupán a mostani színjáték során. Az sem mellékes, hogy éppen ebben az történetben került mindhárom lelkes pasi a legkínosabb helyzetbe – széttéphetetlen sorsközösség az ilyen. Ez az utolsó momentum köti össze végérvényesen a három férfit Irinával, akit mindvégig magukkal cipeltek nemcsak a bőgőtök képében, hanem saját gondolataikban is.
Ugyanis a történetek csupán a férfiak keze ügyébe akadó néhány tárgy segítségével elevenednek meg: egy nagybőgőtok, egy láda, egy kottaállvány, s a férfiak saját öltözéke. Ez persze nagyon jól ki van találva, hisz mégsem cipelhet három vándorló mamlasz egy komplett színházi kelléktárat az országúton, s ezeket olyan jól forgatják, hogy a néző képzelete engedelmesen tudja követni őket. A bőgőtok lehet kocsi, koporsó, sőt, roppant bájos módon akár maga Irina Bikulina is, ha kap egy kis kendőt a nyakába, a láda funkcionálhat ajtóként vagy az akasztott ember lába alatt megnyíló aknaként, és így tovább. Szerepel még egy gitár, de csak a darab elején és legvégén. Az ilyen keretes megoldásoknál természetesen hangsúlyos koncepciót vél felfedezni minden kritikus elme – s valóban: ez a tárgy a fejlődést, a változást is képes egymaga kifejezni. Kezdéskor Gyabkin penget és dudorászik, míg a zárásban a három férfi már együtt énekel, érzékeltetve a köztük létrejött és megerősödött kapcsolatot.
A darab ugyan darabos, ám mégsem széteső, olyan erővonalak húzódnak benne szerte és szana, melyek közül a reflexió az egyik leglényegesebb. A jellemek az Irinához kapcsolódó történetek révén nemcsak a múltra reflektálnak, több esetben saját magukra is (ilyen például, amikor Aljosa felidézi kudarcba fulladt leánykérési akcióját, öngúnya mögött felsejlik az önsorsrontás), így az önértelmezés és megértés mentén haladó dinamikus hősökről van szó. Kiss Csaba rendező az emberi lélek kortól, tértől és időtől független mozzanatait találta meg Csehov műveiben, ahogy ő maga megfogalmazta egy interjúban: "Engem nem érdekel a korszerűség, nem érdekel az, hogy valaki régi vagy új dolgot csinál-e, arra vágyom, hogy az emberi lelket egyszer olyan töménységgel és ökonómiával tudjam megfogalmazni, ami majd háromszáz év múlva szíven üthet valakit."
Nem rántom le a leplet a megoldásról, még az én szubjektív verzióm kapcsán sem. Tény azonban, hogy Irina Bikulina maga az örök nő. Bőgőtokban kuksolva, pucéran is királynői tekintéllyel zúzza aprólékká a szájtáti férfiakat. Hatalmát pedig tökéletesen mutatja meg a három színész anélkül, hogy akár csak egyetlen nő is megjelenne a színen.
De mi lett a nővel? Rendezte Kiss Csaba. Budapesti Kamaraszínház Shure Stúdió. 2010. február 22.
