Budapest Bristol

Két vándor üldögélt az út szélén, ültek ott szótlanul, mintha mindig is ott ültek volna. Egyszer csak megszólalt az egyik; „Nézd, mindent megteszek. Ha kell, az életemet adom érte"- miközben a velük szemben lévő pipacsra bámult szüntelen. „Miért, ezért a pipacsért?"- kérdezett vissza a másik meglepődötten, ám még az ajka is felrepedt közben, mivel talán ő sem tudta, hogy mikor szólalt meg utoljára. „Igen, ezért a pipacsért. Ezért a szál virágért, ha kell, meghalok már most"- hangzott a következő kijelentés. Amit csak úgy fél füllel hallott, ugyanis annyira el volt foglalva vérző ajka törölgetésével, hogy társa kijelentése csupán visszhangnak tűnt saját gondolati világában. Még azon is elmerengett egy pillanatra, hogy tényleg hallott-e valamit, vagy csupán gondolta azt. „Egy szál virágért?"- kérdezte mégis. „Miért tán nem ér meg ez a szál virág ennyit?" - jött a válasz. S hosszas szócsata következett:

 

Másik: Én úgy gondolom, hogy egy szál virágért meghalni az már azért mégis csak túlzás.
Egyik: Már hogy lenne túlzás, mikor itt közel s távol nincs még egy ilyen szál virág.
Másik: De hát ez nem is igazi virág! Mint mondtam ez egy pipacs.
Egyik: És talán a pipacs az kevésbé virág, mint a többi? Vagy egy pipacs az nem lehet különleges, mert sok van belőle?
Másik: Nos, igen, én így gondolom.
Egyik: Az addig lehet, de látsz te itt valahol a közelben még egy ilyen pipacsot, mint ez?
Másik: Nos, ott is van egy. Mutatott egy másik pipacsra nem messze attól, amelyikről épp vitatkoztak.
Egyik: De hogy lehetne az a pipacs olyan, mint ez? Vágta rá gyorsan gondolkodás nélkül, s egy lélegzetvételnyi szünet után folytatta mondanivalóját. Ez egy pótolhatatlan pipacs. Igaz ez a pipacs is úgy hervad és sorvad majd el, mint az összes többi. Viszont az összes többi pipacs sosem fog úgy tündökölni, mint ez itt.
Másik: De nem sok ez még is egy pipacsért?
Egyik: Nem, ezért a pipacsért sohasem lehet sok. Mint mondtam már, ez egy különleges pipacs. Ez a pipacs felér másik ezerrel, meg tízezerrel. Ennek a pipacsnak az orchidea dacos úri szépsége a nyomába sem érhet.
Másik: Ennyire különleges volna ez a pipacs?
Egyik: Igen így van! Talán kezded látni te is? Gyere csak közelebb. De ne túl közel, nehogy megzavard gyönyörűségében ezt a különleges pipacsot.
Másik: Nem, nem látom. Mondd már meg, miért ilyen különleges ez a pipacs?
Egyik: Ez a pipacs azért ilyen különleges, mert itt ezen a szent helyen csak ez az egy nőtt.
Másik: De hisz ott is van egy.
Egyik: Az a silány, kajlaszárú, fakópiros. Hiszen az első szél elfújja a szirmait és az első eső lehajtja a szárát a földre. Az első vándor, aki elmegy mellette, az sem veszi majd észre. De ezt a pipacsot még maga az Úr is gyönyörködve nézi.
Másik: Még az Úr is?
Egyik: Igen, igen, még az Úr is onnan föntről. Mutatott ujjával az égre.
Másik: De hisz nem is látszik onnan ez a parányi virág.
Egyik: No, látod máris virág lett a pipacs, ugye. Nem is olyan közönséges, mint mondtad. Csak azt nem tudom, hogyan kételkedhetsz abban, hogy az Úr láthatná ezt az ő szemében minden bizonnyal parányi pipacsot. De egyáltalán, honnan tudjuk, hogy az Úr szemében parányi-e ez a pipacs vagy sem. Ez a pipacs lehet a mi szemünkben parányi, de az Úr szemében, minden létezők atyjáéban kinek még a legkisebb bogár vagy a legkajlább, legcsökevényesebb fűszál is oly kedves, mint maga Krisztus. Ki pedig az ő egyszülött fia.
Másik: Igaz, talán van ebben valami. Talán nem láttam eddig azt, hogy mekkora is ez a pipacs valójában. De akkor már csak egy kérdés maradt. Miért nézed le azt a másikat, azt a gyenge fakó kajlaszárú pipacsot ott, ni? Mutatott a másikra.
Egyik: Á, nem nézem én azt le, ő épp oly kedves az én szívemnek, mint ez itt, ni. De másképp nem tudtam neked elmagyarázni az apró dolgok értékét. Kénytelen voltam kiragadni egyet a sok közül. Lehetett volna az a kavics, vagy az a katicabogár ott a fűszálon mellette. Bökött oda lábfejével az út szélére, ahol a mit sem sejtő katicabogár mászott épp felfelé azon a bizonyos fűszálon, a kavics mellett. Ám a beszéd folytatódott; „Vagy az a hajtás, amiből majdan hatalmas Hársfa válik..." mutatott az útszéli gödör másik oldalán növekvő facsemetére. „... ha az úr úgy akarja." fejezte be a megkezdett mondatot, s megint csak folytatta a beszédet; „Mert végeláthatatlan az Ő bölcsessége. Fölülmúlhatatlan az Ő teremtése. S érthetetlen számunkra mindenek összefüggése. Mi az Úrnak csupán, mint gyermeknek a gyurma, játszi könnyedéggel gyúrja, alakítja. Mint az ember lelkét szokta, mikor próbára teszi annak hitét, kit kiválaszt e nemes feladatra."
Másik: S mondd, az Úr ott van fában, kőben, porban, levegőben, vízben egyaránt?
Egyik: Ott bizony, és még milliónyi más dologban, amit nem neveztél nevén. Ott van benned, bennem, a pipacsban és még abban a kavicsban is meg a katicában, de nézd csak, az út porában is ott van.

S ekkor felmarkolt egy keveset az út porából. S ezt mondta: „Nézd itt az élet és itt a halál, itt a mindenség. Mindent a kezemben tartok, mert minden a kezében tart engem. Egyek vagyunk: én és a por, a szél, te és a pipacs meg a fűszál meg a katica meg a kavics és minden más. Mind egyek vagyunk. S nem tart tovább az élet annál, amit az Úr megszabott minden létezőnek, annak rendje és módja szerint." Ezzel kinyitotta tenyerét, a por tovaszállt, s vele együtt a hallgató és a mesélő is eltűntek a szélben, mintha sosem lettek volna. De talán nem is voltak soha.

 

(az Esély-pályázatra érkezett írás)