Térden áll a reggel. Zsebéből madarakat dobál, mint valami bűvész.
Egy új nap. Ki tudja, mivel lesz teli?
Meghalhatsz, de még ölhetsz is. A levegőben lehetőségek szaga. Sorsfonalak tekeregnek, melyekbe olykor belegabalyodunk. Titkokon lépkedünk. Talán meg kellene őket fejtenünk. Sajnos nincs rá időnk, nyom a tömeg, hátulról előre, míg egyszer csak megbotlunk a titkok emelte buckákban. És bumm! Pofára esünk, a beton fáj, és vérzik az aszfalt... Leporolva magunkról az esés nyomait, továbbmegyünk. Nem gondolkozunk el, mert nyomnak hátulról előre. Lekanyarodhatnánk. De minek, amikor arra senki sem megy?
Vakon meregetett szemeim a látszólagos semmibe- félelmetes várakozás a fényre, mely által érthetővé gyógyulnak a skizofrén véletlenek, mik itt lihegnek életünk nem tudatos szféráiban. Sejtelmekkel próbálunk kiigazodni rajtuk, ám azok formát váltva megelőznek minket, s az egyik sejtelmet még meg sem világosítottuk, már a következőre kell figyelni.
A relaxáció a lélek luxusa.
Amikor újra értéket jelent megszagolni az orgonát, élvezni, ahogy a májusi szellő a napsugárral kézenfogva bőrünkön masírozgat át. Kinyitni érzékszerveinket. A percben az adott percet látni.
Nem a tegnapi munkát, és nem a holnapi tárgyalást. Az esély megléte mindig mindenhol esélyes.
De leginkább most. És leginkább Benned.
(az Esély-pályázatra érkezett írás)
