Az esélyesek lendületével bújtam ki anyám lába közül, pont úgy, ahogy hat egész és egy fél milliárd embertársam. Inkább húztak, mint bújtam. Olyan vörösen és lilán, mintha már akkor agyonvert volna a tényszerű gondolat: Itt mindenért küzdened kell majd! Ahogy vér tolult az arcomba lassan kifakult belőlem a lilaköd és rózsaszínbe burkolt bőrömet vetettem magamra; a nagybetűs életbe! Manapság napi lilakórság van. Az agyamat elönti a hétköznapok rohama, amin csak a kávéinfúzió segít. Esély, lelki segély, azt hihetné az életkerti látogató, hogy ez csak egy újabb fekély, de nem. A Nap nevű bolygóval együtt ébred az űrlény ESÉLY. Egy hatalmas társ-bolygó, melynek sugara átitatja a föld lakóit, bár sokan megvakulnak kékes lángfényétől. Lehetőség esőfény! Micsoda kilátások! Naponta kopogtat az élet bróker, vegyem meg: ez „sohavisszanemtérő"! Itt és most! Álmosan bólogat a fejem, persze, persze, hogyne. Van rá engedmény? Majd a tükörből visszanéz aznapi ábrázatom, és elmereng, ott volt kezében az engedély, vajon jön holnap? És vajon itt leszek én? Rohannék utána, de már elment, talán vissza sem jön, mellé lőttem, kihagytam a sanszot? Kétlem. Szüleim arra tanítottak, nincs lehetetlen. Hogyan lehetne visszatérő, ha minden változik? Hiszen a Nap is minden nap más időben kel. Esély az esélyre, ez az, ami adott. Minden nap, minden héten, minden évben, minden lehetséges! Itt és most, ez egy soha vissza nem térő esély. Na, megveszed?
(az Esély-pályázatra érkezett írás)
OROSZLÁN VII. 23. – VIII. 23.
