Az esélytelenek esélye, avagy a görbe út a mindennapokhoz való visszatéréshez
Akár akarjuk akár nem, a dolgok mindig megtörténnek velünk, s bármi is zajlott le, remélnünk kell, hogy kapunk még egy esélyt átélni, megélni, túlélni azt, ami bizonyos szempontból átélhetetlen, megélhetetlen és túlélhetetlen. Egyszer - nem is egyszer, mint utólag kiderült – az ég sötétbe öltözött, még a madarak is elnémultak e korán beállt mozdulatlanságban. A cseng meglepett, rányitott rozsdás hangulatomra, ami lomhán elillant ugyan, de emléke végleg rárakódott a tájra. Csak álltam, álltam ott fehérben, mint tegnapi kísértet, álmos feketén. Arcomra nem karcolt sorsot már lehelet, s kihunyt szememben a fény. Lettem 43-as ismét, s voltam egy fél órában zárva – írtam egykoron. (Igen. Egykoron írtam.) Tudtam, hogy ez most mit jelent, monoton, vegyszer ízű napokat, végtelen magányt, totális érzéktelenséget, a várakozás fájdalmasan izgalmas unalmát. Az egyetlen görbe utat a mindennapokhoz való visszatéréshez, mert itt nincsenek csodák, itt még a kék fürdőköpeny is lila térdzokniban liftezik. De ki az, aki visszatér? Mi az, ami marad belőlünk ezek után? Már csak a semmi érik meg bennem, s idegenen csatangolok a volt-valóban.
