(Budapest, Korona Kiadó, 2007, 213.)
Szabó Ádám 2007-ben megjelent kötetének borítója első pillantásra különösnek tetszik, néhány olvasót akár el is bizonytalaníthat. A négy elbeszélés elolvasása után azonban érteni véljük a fénycsíkok jelentését: a kötet írásainak hősei a felkelő nap, egy új világ felé tartanak. Útkeresésről, bolyongásról szólnak a mesék. A nagyapás történetek narrátora és Kollarik is botladozik csupán egy ismertnek vélt világban, s éppen ezek a történetek ébresztik rá, hogy az ember nem élheti le az életét a készen kapott valóság színfalai között.
Ki kell lépni a hegy gyomrában megbújó házból, ahogyan a zegzugos belvárosi lakásból is, fel kell hagyni a hallgatással, és meg kell szólalni. Vagy legalább írni kell, egyfajta átmeneti megoldásként: hangok nélkül beszélni. Mi mást tehetne valaki, aki kényszeres beszélők és megátalkodott hallgatók között nőtt fel, egy Isten háta mögötti – bár talán sokkal inkább egy Isten tenyerén billegő – helyen, ahol a valóság határait mindig meghatározó, több mint apa-figurák jelölték ki, a hányatott sorsú nagyapa vagy a köd előtte, köd utána nagybácsi, akik szavaikkal rajzolták meg a narrátor és Kollarik világát.Ám a szó csak akkor töltheti be teremtő szerepét, ha a csend ellensúlyozza erejét. A szószátyár, mítoszteremtő nagyapa figurájának elmaradhatatlan párja a makacsul hallgató nagyanya, akinek jelenléte és eltűnése az egyik lényegi történetszervező erő. A csend mitológiája elevenedik meg a nagyanyáról szóló elbeszélésekben, s a figurát körbeburkoló némaság csak akkor törik meg egy halk szavú monológ erejéig, amikor az asszony lányáról, a narrátor anyjáról mesél, az anyáról, aki a nagyapa szavai teremtette világban nem létezett. A nagyanya tehát, aki az egész életét hangtalanul élte le egy olyan ember mellett, aki a hegyi magányban folyton változó történetekből épített fel egy valóságot, a nagyapa halála után néhány mondattal átírja az addig megkérdőjelezhetetlen világrendet. Ő is egy tehát a teremtés szónokai közül, ilyen a nagyapa, A temetés bácsija és A kopogás nőalakja, akik mind a valóság egy darabját tárják a narrátor, illetve Kollarik elé, méghozzá azzal a megingathatatlansággal, amely a kinyilatkoztatások sajátja. Tévedhetetlenek? Korántsem, ám a kötet hőseinek mind a négy történetben rá kell ébredniük erre. A temetésbeli bolyongás a ködlepte vidéki városkában kiválóan szimbolizálja a kötet útkereső-motívumát: vannak utak, amelyeket be kell járni, hogy az emberben megfogalmazódjék az öntudatra ébredés, a történtekkel szembenézés igénye.
A Hegyi mesék finom iróniával fűszerezett világában mítosz, legenda és mese fonódik egymásba, így találkozik a keresztúton a népmesék legkisebb fia prófétákkal. Próbatételek sokasága várja a fiút: ki kell találnia hol a ködből, hol egy labirintusból, fel kell hajtania a szőnyeget, hogy farkas szemet nézzen Platónnal viaskodó önmagával, el kell temettetnie a nagyapját, hogy átkelhessen a hegyen, és meg kell fejtenie, milyen üzenettel érkezett az angyal az ágya lábához („hogy végre megtalálta azt a nyelvet, amelyen szót tudnak egymással érteni").
A Szabó Ádám teremtette világban a létezés alapja a nyelv, ez az, ami összetartja és elválasztja a családot, s ez a végső üzenet, az angyal hozta hír: el kell mondani vagy le kell írni, legyen szó poharazgatásról vagy spirálfüzet fölötti görnyedésről, meg kell fogalmazni, hova vezet az ember saját útja, mert különben az élet csak olyan, mint a kiégett utcai lámpa, amelyet csupán a hold tölt meg fénnyel. A kötet történetei, e mozaikdarabkák, gyönyörű mondatokkal mutatják az út kezdetét.
