Budapest Bristol

Korán jött a hideg. Délután nagy, gomolygó felhők lepték el az eget. Havat szórtak a tájra. Reggelre fehér lepel takarta a vidéket. Akár nyugalmat is áraszthatott volna, de a tanyavilág lakóit borongós hangulat kerítette hatalmába. Érezték, hogy valami történni fog. Elég régóta éltek már ott ahhoz, hogy az eszük helyett a megérzéseikre hagyatkozzanak. Amikor a kis Julcsi szétzúzta a koponyáját a bánya egyik tárnájában, azon a napon, nyolc éve honolt itt utoljára ilyen csend. Sokáig kedvök sem volt beszélni a kislány haláláról. Akkor eső esett, keményen kopogó, kedvet rontó. Most álomszerű, puha, valószínűtlen, hangtalan hó. Hat kicsi, egymástól párszáz méterre lévő düledező ház alkotta a járást. Mind mögött föld, vetemény. Áram csak az egyikben, víz a kútban, hallgatag emberek a falak között. A legszélső viskóban élt az Öreg. A nevét senki nem tudta, de már akkor bottal és ráncos arccal ült a kertjében, amikor az első szomszéd beköltözött a hajdani cselédsor kopottas házába. – Mi az istent ugat már ez a kutya harmadnapja! Éhezteti?
– Hagyd el, ugasson csak. Legalább halljuk, hogy van még élőlény rajtunk kívül a világon.
– De hát mér nem hallgattatja el az Öreg a büdös kutyáját? Az is olyan, mint a gazdája. Fénytelen a szőre, vonszolja a lábát, jár-kel, mint éjszaka a lidérc a mocsárnál. Csak a szeme izzik mindig, akár az Öregnek.
– Ferkó, emberem, békélj már meg! Ha annyira zavar, majd holnap átmész hozzá, oszt leteremted. Ugasson az a jószág, ez a baljós csönd amúgy is a csontomat emészti. Ugasson, ha jól esik neki.
Az ember zsörtölődött még magában egy keveset, aztán elhallgatott. Titkolta, de örült a zajnak maga is. Ilyen időben beszélgetni sem lehet, csak bámészkodni, tüzet piszkálni és várni. Ferkó az ablakhoz lépett és meredt a semmibe. Mindenütt fehérség és mozdulatlanság. Mielőtt idejött a feleségével, azt hitte, békés vidék ez. Az első télen még gyönyörködött a zúzmarában, a jégcsapok sokféleségében, de idő múltával mindez megszűnt romantikus lenni. Aztán már föl sem tűnt neki. Megszokott, elfogadott lett. Telente maguk maradtak. Sokszor hetekig nem láttak teremtett lelket se a környéken. Minden szomszéd a maga odújában vészelte át a mesebeli csöndet. Nem jártak át egymáshoz, nem azért jöttek ide, hogy társaságban legyenek. Csak ha muszáj volt, akkor kopogtatott az egyik a másik ajtaján. A tél itt sosem vidám, de idén korábban jött a hó és a hideg.
Ferkó nagydarab, erős ember. Fiatalon ezért is tetszett meg Mariskának. Mellette, a teste melegénél, széles válla árnyékában biztonságban tudta magát. Szerette ezt az embert. Szívesen elnézte, amint az ura begyakorlott mozdulattal hasítja szálirányban ketté a fahasábot a fészer előtt. Most is ezzel bíbelődött. Állt még a rakás a vörösen izzó vaskályha mellett, de darabfa mindig kellhetett, és időtöltésnek sem utolsó a hasogatása. Szakértelem kell hozzá, mert ha az ember göböt csapkod, reped-foszlik a fa. Ám a gondos férfi tudja, mi jó aprófának, mivel érdemes táplálni a tüzet, és milyen hasábot rakjon rá éjszakára. Ferkó tudta, és ezt a Mariska is tudta róla. Ezerszer látta munka közben. Büszkén nézte hajdan hollófekete hajú férjét. Hogy irigykedtek a nyafka budai osztálytársak! Mariska nem volt nyafka. Proli szüleivel vidékről telepítették őket az „elit" részre, hogy megbontsák a módos őslakosok büszke egységét. Csakhogy Mariska apja jó ember volt. Nem bontott az semmit, csak épített. Tisztelte is az egész budai környék, mert a lakásukban hangos szó el nem hangzott. Veszekedni pedig senkivel nem látták. A hallgatag, szelíd tekintetű ember négy gyermeket nevelt, de csak a Maris volt a sajátja. A többit a felesége hozta az özvegységéből. Be rég is volt már a gyerekkor!
Ferkónak és Marisnak nem lehetett gyereke. Mindketten szerettek volna. A gúnyos megjegyzések és a harsány nagyváros ürességéből költöztek ide. Nem beszéltek róla, de végtelenül sajnálták, hogy a kis Juli, az Öreg unokája a halálát lelte. Mintha az övék is lett volna a kicsi, sokat meséltek neki. Hogyan történt, senki nem tudja. Az egyik pillanatban még az ólaknál játszott, aztán már csak az eső kopogott a háztetőn, a bádog ereszen konokul, keményen, szívet facsaróan. Egész éjjel keresték. Reggel találtak rá. Az Öreg kutyája fedezte föl, az, amelyik még mindig vonyította az éjszaka sötétjét.
– Csak átmegyek én ehhez az emberhez!
– Csitulj már, no.
Régi játék volt közöttük, hogy Ferkó duzzog, az asszony meg csöndesíti. Eszükbe jutott: akkor hajnalban is a tüzet nézték. Szótlanul bámulták, ahogy a pajkos, vörös lángok a kályha nyitott ajtaját nyaldossák. Egy-egy nyelvecske parányi fával kiugrott a kőre, vidáman táncolt, amíg el nem hamvadt, de elhamvadt. Szárítkoztak. Reggelig ültek ott aggódva, reménykedve, szívük mélyén tudva, hogy a kis Julcsi már sosem fog az ólaknál játszani. Aztán megjött a hír. Az Öregnek lángra lobbant a tekintete. Csomókban tépte ki a haját, égnek emelt arccal fohászkodott, levetette magát a sárba. Száz évet öregedett. Ráncoktól barázdált arcát fölszántotta a bánat. Belül sírt, maga csak üvölteni tudott.
– Még nem fejeztem be a mesét! A tündér egyedül szabadult ki a bányából. Egyedül, kicsim!
Az Öreget le kellett kötözni. Három férfi is alig bírt vele. Vetette magát, dobálta a testét. Félő volt, hogy kárt tesz magában. Napokig üvöltött. A határban is lehetett hallani, tán az égben is. Mire elcsöndesedett, megváltozott. Már nem szólt, nem beszélt. Nem fohászkodott. Napestig a szobájában ült vagy a kutyájával sétált. Élő halott lett, csak a szeme égett rémisztőn, mint akit démon szállt meg. A kutya nem mozdult mellőle. Cinkosok lettek valami titokzatos tervben.
Ferkóék házából tiszta időben látni lehetett az ablakát. Most még a tornác előtti meggyfa is csak sejlett, nemhogy az Öreg háza.
– Ez a hó nem olyan, mint lennie kéne.
– Éppen olyan az, mint mindig. Csak mi vagyunk mások, Ferkóm.
– Márpedig nem olyan. Sűrű lett tőle a levegő, a bőr alá búvik a fagy. Rosszat hoz ez, meglásd.
– Maradj már!
– Jó' van, majd meglátod.
Az ember néhány vastag hasábot dobott a tűzre, hogy reggelig kitartson. A piszkavassal bezárta a kályha ajtaját. Ágyba bújtak. A tűz megnyugtatóan pattogott a kályhában. Narancsos vörösre izzott a fémtest. Fénye torz táncot lejtett a plafonon. Mint csúfolódó ördögfiókák, ezernyi fénylény kelt életre a meszelt mennyezeten és gúnyolták a borongós hangulatot.
– Meglásd, nem lesz ennek jó vége!
– Aludj már, a mindenségit a csökönyös fejednek.
– De reggel átmegyek!
– Menj, menjél, aludj!
Késő délelőttre járt, mégis csak alig szűrődött be világosság az ablakon. Szürke fehérség uralkodott, amerre a szem ellátott. A szinte tapinthatóan szilárd csöndet csak a kutya zokogása hasította meg-meg.
– Egyedül megyek, Maris! Itt várj meg. Majd én elhallgattatom azt a dögöt.
Ferkó a szokottnál is komótosabban öltözködött. Igazgatta a sapkáját, húzogatta a kabátját, nem akaródzott elindulnia. Aztán lassú léptekkel elkezdett baktatni a ház felé. Az asszony az ajtóból nézte távolodó alakját. Odaért.
– Hé, Öreg! Magam vagyok, Ferkó.
Válasz nem jött, a kutya elhallgatott.
– Nyissa má ki, héj – kurjantotta, de már föl is tépte az ajtót. Nem volt nehéz áttekintenie a házat. Egyetlen rendetlen, öregesen kusza berendezésű szobából állt. Még sosem járt bent. A szoba közepén, a hátán feküdt az öreg. A mellkasán a kutyája ült. Szemrehányón, de megbocsátón bámult Ferkóra. A kályhában ropogott a fa, lobogott a tűz. Olyan rózsás lett tőle a képe, mintha élt volna. Pedig már meghalt. Három napja, amikor a kutya vonítani kezdett. A kutya melegítette jéghideg, élettelen testét. Ehetett volna belőle, az éhsége elég ok lett volna rá, mégsem tette. A gazda – az étel, a simogatás osztója – halálában is gazda. Ferkó leszegett fejjel ment ki az ajtón. Nyomában teljes lett a csönd, már a kutya sem vonított, a gazdájával maradt.
– Gyere, Maris! Ezt látnod köll. Legalább három napja meghót már az Öreg, de a kályhájában úgy ropog a tűz, mintha reggel rakta vóna meg. Ez nem normális dolog, én megmondtam.
– Mondtad, mondtad, most már hallgass.
Elindultak a házhoz. Az asszony és az ember az ajtóból még látta, amint az Öreg halott teste fénybe öltözik. Viseletes, rozoga test volt az, de a tekintete a halálában is izzott. Nyomtalanul tűnt el a szemük láttára. Csak a ház maradt, a kályha, a kutya, meg ők ketten.
– Most majd befejezi a mesét.
– Ahogy mondod, Ferkó.
Nagyot bólogattak, nagyot hallgattak, aztán egymás karjába öltve a kezüket visszaindultak.
Azóta senki nem lépett az Öreg házába, a kutyáját sem látták kimenni, a hangját sem hallani. De esténként, amikor tiszta az idő és sötét van, látszik, hogy a házikóban világosság dereng, a kéményből vékony füstfelhő száll. Néhányan még a kutyát is látni vélték a jégvirágos ablakon át, ahogy a tüzet bámulja. Elnémult, nem szól, pontosan úgy, ahogy az Öreg hallgatott nyolc évig, amíg el nem mehetett azután, akit a legjobban szeretett az egész világon.