A költő élete versét írta meg. (Ezt érezte amúgy minden új versénél, no de egy költőnek még a macskánál is több élete van.) Egyetlen hosszú mondat, nemesen egyszerű, a metaforákat tökéletesen adagoló versbeszéd, szabadon hullámzó, klasszikus metrikai utalásokkal kevert ritmika. Az elkészült mű ragyogott, mint a gyémánt. Szinte egy szuszra csusszant ki belőle, hiába próbált javítgatni rajta, egyszerűen nem volt mit. S a témája, a maga szűkszavú sokatmondásával egyenesen a lényegről beszélt. „Az ember sorsa", ez volt a címe.
Nem könnyű elviselni, ha az ember élete versét írja meg. Van, aki minél előbb meg akarja mutatni valakinek, esetleg többeknek, ha már mindenkinek nem lehet. A költő nem volt ilyen alkat. Felöltözött (mert verset mindig nemzeti színű fürdőköpenyében írt), az utcára ment, és hosszan sétált. Nem akart feltűnést kelteni könnyed és földöntúlian légies lépteivel, ezért lehetőleg a mellékutcákat választotta. Aztán hazament, és megmérte a lázát. Végül pedig elküldte a verset egy internetes lapnak, amelynek szerkesztője már régóta unszolta, hogy adjon szöveget a „Hét verse"-rovatba.A szerkesztő szinte nyomban válaszolt. Megköszönte a küldeményt, remekműnek nevezte, mely állításnak csak részben vont le az értékéből, hogy ezt tette a költő minden eddigi alkotásával, sőt a költő barátaiéval is (az utált pályatársak műveinek minősítéséről a költőnek csak részben volt tudomása). Majd a rovat hagyományainak megfelelően egy fényképet kért a költőtől.
A költő tudta, hogy semmi jelentősége az efféle külsőségeknek, szinte ötletszerűen választott ki egy képet számítógépes fotóalbumáról, és már küldte is a szerkesztőnek, hogy a vers minél előbb napvilágot láthasson (már ha nem egy sötét szobában olvassa az első internetes olvasó). A képen kockás flanelingben, a forgónál lefésülhetetlen hajjal, enyhén elnyílt szájjal, szarukeretes szemüvege mögül kissé kidülledt szemekkel nézett a kamerába.
A vers és a fénykép estére fölkerült a honlapra, és pár órával később megjelent az első bejegyzés, amellyel egy lelkes olvasó a Hét, s a költő életének versét kommentálta. A komment így szólt:
„Fotogén költőket akarok! Bocs..."
