„Az élet az irodalom tanítómestere"- ciklusból
K. L. barátomnak, Örkény után szabadon
K. Lehelt, a festőt kiküldték felügyelni az iskolaudvarra. Nem ő volt az első tanár, de ő volt az első művész az udvaron. Negyedórát volt odakint. Négy perce álldogált és bámult maga elé, amikor a háta mögött óvatosan kinyílt az ajtó, és egy fej bukkant elő a nyílásban.
– Zavarlak? – kérdezte G. Lajos tornatanár.
- Dehogy – mondta gyorsan Lehel. Tartott egy kicsit a tornatanártól.
- Csak mert olyan elgondolkodva álltál. Gondoltam, ihletet merítesz.
- Nem, nem. Igazán. Csak szellőztettem egy kicsit a fejem.
G. Lajos odasompolygott Lehel mellé. Mint egy ravasz kóbor kutya. Ami némileg elütött az ő katonás habitusától.
- Kérdezhetek valamit?
- Persze. Bármit. – felelte gyorsan Lehel
- A képeidről van szó. Előrebocsátom, nekem nagyon tetszenek.
- Köszönöm – köhögte zavartan Lehel.
- Szerintem nagyon ügyes vagy. Láttam a múltkori kiállításodat.
- Tényleg?
- Igen, igen. A tájképeid nagyon megfogtak.
- Értem – mondta Lehel. Csak tájképet festett.
- Nagyon jó az ecsetkezelésed. Technikás. Meg tudom ítélni, szabadidőmben én is festegetek.
- Ne mondd – mondta Lehel. Kezdte úgy érezni, hogy elfogy a levegő az udvaron. Biztosan a szmog miatt.
- De, de. És én is tájképeket. Csak tudod, én mindig elhelyezek rajtuk valamit. Valami más színűt. A kontraszt miatt.
- Ühüm.
- Elnéztem azt a képedet. Az éjszakai szigetet. Nagyon szép. Csak kicsit sötét.
- Úgy találod?
- Igen, igen – felelte G. Lajos – Persze tudom én, hogy nem lehet mindig minden színes. Bár én kedvelem a koloritot. De szép a fekete is. Csak egyhangú. Kell bele valami szín.
- Valami szín. Értem. – mondta Lehel. Az udvaron sötétedett, ami némileg meglepő volt délelőtt tizenegykor. Talán egy felhő.
- Mondjuk piros. Valami piros. Mint ez a labda. – mondta G. Lajos, és vérbeli futballistamozdulattal visszarúgott egy piros gumilabdát, ami az udvaron játszó gyerekektől gurult felé. - Hát nincs igazam?
- De. Igazad van – felelte Lehel
Becsöngettek. G. Lajos a sípjába fújt, Lehel pedig elindult föl a lépcsőn a rajzterem felé.
Aznap délután Lehel szokásától eltérően nem ment el a műterembe. A rajzszertárban üldögélt, kolléganője kérdéseire csak dünnyögve felelt. Este pedig hiába várták művészbarátai a megszokott bohém összejövetelen, nem jelent meg. Hogy hol lehet, mindenki csak találgatta, mert az, hogy kapuzárásig az iskolában maradt, és aztán céltalanul bolyongott az éjszakai utcákon, eszébe sem jutott senkinek.
Napok teltek el, hetek. Lehel nem festett. A közös műterembe és a baráti társaságokba nem járt. Néha mintha látták volna itt-ott a városban, a folyóparton, valami élénkpiros tárggyal a hóna alatt, de mire bárki odaért volna, nyoma veszett.
G. Lajos minderről mit sem tudott. Ő csak azt vette észre, hogy a szertárból eltűnt egy gumilabda, amelynek ellopásával többeket meggyanúsított, pár napig jócskán megszaporodtak a büntető fekvőtámaszok a tornaórákon, de végül nem volt mit tenni, új labdát kellett vásárolni.
Aztán néhány hónap múlva egy délután Lehel újra megjelent a műteremben. Meghökkent társaihoz egy szót sem szólt, csak felfeszítette a vásznat, festéket kevert és festeni kezdett. Bár senkit sem engedett közel az alakuló képhez, de annyit a műterem túlsó sarkaiból is látni lehetett, hogy hatalmas fekete festmény készül. „Lehel a régi.", konstatálták jóleső megnyugvással festőtársai. De azt már csak a következő kiállításon vették észre, hogy a kép sarkában egy apró világos folt látszik. Akár egy reflektor megvilágította fehér labda. És attól kezdve egy képéről sem hiányzott a labdamotívum: hol fehér, hol sárga, hol narancs, hol hupikék. Ekkor lett nagy festő belőle.
OROSZLÁN VII. 23. – VIII. 23.
