Fogával esett a Hold a Napnak,
s nézd, már aranyglóriával menekül is
a hegyek közé.
De senki sem sír úgy,
mint a denevérek.
Bokrok sűrűjében,
gyönyörű, kegyetlen állatok,
osonnak a vér után.
S szélbe tárt szárnyakkal sikoltanak,
fehér, virágkísértetek.
Figyeld, csillagok közt
egymásra mászik két felhő,
az ablakodon befolyik
a lámpa fénye,
szobádból így lesz
lepkék menedéke.
De egy álmatlan szorításban,
ugye, összegyűlik a könnyed.
Repedt lélek szivárog
- zavaros, furcsa lé -
s nézed, hogy hever előtted.
Magányom
fájó billogja,
ajkamon hagyott csókod nyoma.
Látod herceg, csak megjött
A hajnal keselyűként
köröz felettem,
s felhőtenger
sodorja a testem,
vakító, fehér reggelen.
Délelőttre már
arcomhoz szürkült az ég,
álmosan ásít egy daru
a ház befejezetlen koponyájába.
És fagyott lepedőkísértetek feszülnek rá,
a szárítókötélre.
Aztán a fényt
felhúzzák az első lámpavasra,
egy részeg asztal, eldobja kalapját,
és végighasal a földön,
szűzlány-szelíd bokrok között.
Párhuzam
Zátonyra futott hajómon,
leengedem az összes vitorlát,
hisz minden kincsünk szétszóródva,
összetörve, szanaszét hever
a parti fövenyen.
Sirályok szállnak,
az árbockosárra,
és társaink teste
hínárnyoszolyóban ring,
nem fáznak a mélyben
különös sáljaik,
angolnák, tengeri kígyók,
nyakukra tekeredve melegen tartják,
kihűlt életük.
Hol van a szárazföld?
Ezen a lakatlan szigeten,
lelkünk homokpadjain,
mint éhező hajótöröttek,
egymást faljuk fel,
uszadék fából rakott
aprócska tüzünk körül.
Színes halak tátognak rám,
míg rákokkal a homokon
szépséged szobrát,
önmagam örömére,
hajónk deszkáiból ácsolom.
