Katalizátor, Bp. 2009
Szinte végeláthatatlan lépcsősort, Hetvenkét lépcsőt láthatunk Birtalan Ferenc legújabb verseskötetének címlapján. E borítón megjelenő kép nemcsak a könyv címének – Hetvenkét lépcső – szolgál pontos illusztrációjaként, hanem a verseket kötetté szervező erőt is vizualizálja. Az az út mutatkozik meg itt, mely hol a régmúlt gyermekkor emlékei közé repít (Jacola, Lakótelepi hajnal), hol a költő csepeli mindennapjaiba kalauzol (Szent Miklós napján, Fehér program), s melyen mint Pannon akadémián lehet sétálgatni vagy kicsit megállni a sarkon mérlegelve (Stefánia).
Ennek az időnként fájdalmas, időnként szívmelengető útnak legfőbb célja, hogy hazavezessen. Oda, ahol az ember a kincsét őrzi. E kincs a maga teljességében megélt életet jelenti, a kapott talentumokkal, lehetőségekkel való lehető legjobb sáfárkodást. Vagy miképp a kötet utószavában Nagy Dorka fogalmaz: „a lét kihasználtsága a kérdés, hogy hogyan tudunk élni azzal, amink van". Tehát magában az emberben a legpontosabb önmegismerésben, a legteljesebb én-feltárásban rejlik a végcél, azaz mindenre „felelni kell / nem érdekelve mit hisz el / mire biccent / felelni kell (Felelni mégis).Birtalan Ferenc ezt több ízben köti valamilyen, emlékei közül felbukkanó konkrét helyhez (Lakótelepi hajnal, Logodi utca, Stefánia, Krúdy utca), mitikus terek valódi hálóját hozva létre így. Viszont ezekből is kiemelkedik a könyv címadó versében szereplő Logodi utca. Ez az a hely „ahová borral jöttek a verstárs-barátok / ahonnan világváltásra csalogattak a kocsmák / égig szökött a kurtítatlan álom / ahol bámultunk a lebukó napra / mint Tóth Árpád a rondellákon". Kitüntetett, mitizált szerepét jól mutatja a mű mesei felütése: „hol volt hol nem volt volt a Logodi utca ", mely sor folyamatosan rövidülve – mintegy a meséből, az emlékek síkjáról a jelen valóságáig átvezetően – minden strófa elején visszatér. Sőt a záró versszakban, a szöveg mához legközelebb eső részében kétszer is megjelenik: „az a volt Logodi utca" és „volt Logodi utca". Ez a gesztus többszörös funkcióval bír, részint visszavonhatatlanul hangsúlyos szimbólummá teszi a Logodi utcát, részint, a második említéssel megágyaz az utolsó sornak („az a hetvenkét lépcső a lakásig"), mely magába sűríti a lényeget, a kincsig vezető utat.
De lehetséges-e végére érni ennek az útnak, eljutni a kincsig? Látszólag nem, ahogy a Nem fogok hazajutni című versben olvashatjuk: „éreztem kiver a víz / innen már nem fogok hazajutni sosem". Ugyanakkor erre a fojtogatóan nyomasztó gondolatra már az idézett mű is kettős feloldást ad. A citált sorok ugyanis az álom síkjába helyezettek, s az ébredés utáni valóságban elhangzik a megnyugtató „hazajöttem". Az élet, az élet teljességének, a boldogság igenlésének megnyilvánulása ez. Egyúttal magában hordja az ettől megfosztó elmúlással való szembenézést és dacolást is.
A szembeszálláshoz – bár „nehéz szembenézni a szörnnyel" – Birtalannak két támasza van. Az egyik a szerelem, ami ha elfogy: „nincsenek érveid a tavasz mellett / beleizzaszt a sötétségbe / a nemléttől való iszony" (Hívnak a tengerek). Épp ezért őrzi dédelgetve, s énekli meg több ciklusban is szerelmét, ki elé „sallangos verseket szór", törölgeti a városra hasonlító arca „bánat-patakjait". Vagy csak elérhetetlenül vágyakozik utána: „jó lenne lehetnék az ágyad / simogatna szuszogásod / jó lenne bármi lenni nálad / néma perc lenni hiányod" (Hüpp-hüpp).
Másik támasza a versírás, a költészet. Ennek fontosságát a kötet végére került, ars poetica szerű versében, a Mesélni kell-ben fejti ki: „Túl a sokadik ezeregy éjszakán, kellenek a könnyeztető mesék. / Mesélni kell.". Igaz ez a mesélés – ami egyben kísérlet a megmenthetetlenül személyes dolgok megmentésére is – nem könnyű. Hiszen „a jó sorok világgá mentek" (Keddváró), ám a szerző vállalja a nehézségeket: „Míg lehet, még elkuporgok / a verssel, mint más arannyal." (Írogatsz, kérdezik) tudva, hogy „mindig kerül pár sanda rím" (Tél után).
Bár ezek a rímek a legkevésbé sem sandák. Birtalan versei hol forrás-tisztaságú dalformákba, hol pedig a gondolatok, érzelmek ritmusát hűen tükröző szabadversekbe öntöttek. Írásai persze nem mentesek a fricskától, a fanyar (ön)iróniától és a kemény társadalomkritikától (Létellenőr) sem. Nemhiába zárja sorait Nagy Dorka az utószóban azzal, hogy Birtalan Ferenc „könyvének nem csupán az irodalmi piedesztálon, hanem leginkább a mi polcunk a helye".
