Miért kérdés még mindig a halálbüntetés léte vagy nemléte? Magyarországon már az 1990-es évektől nem alkalmazták, bár a törvényben, mint büntetés benne volt még, később az Alkotmánybíróság az alaptörvénnyel, az alapjogokkal ellentétesnek találta ezt a rendelkezést, így a törvényből kikerült. De nem úgy a közgondolkodásból.
Miért gondolkodnak a kérdésről szakjogászok, joghallgatók, bölcsészek és gyakorlatilag mindenki?
Ha megkérdeznek bárkit, valamilyen véleménye biztosan van róla, és eltérően sok más eseménytől vagy vitás kérdéstől, a véleménye határozott, és kerek. „Megokolt" állapotban van mindig, vagyis érvelni képes, akit kérdeznek.
Bár Magyarországon már 20 éve nincs a napi gyakorlatban a kérdés, de világszerte még sok helyen alkalmazzák a legsúlyosabb, legszigorúbb büntetést. Nem csak a keleti – távol és közel keleti – világban, de olyan kultúrákban is, amely hozzánk közelebb álló, és az állami berendezkedés a polgári demokrácián alapul, az emberi jogok kiteljesedése mellett.
A Magyar büntetőjogi gyakorlatból tehát eltűnt a halálbüntetés, de a gyakorlatnak még részesei olyan emberek, bírák, akik maguk alkalmazták ezt az eszközt. Én magam is ismertem ilyen embereket, éppen olyanok voltak, mint a többiek, nagy szakmai tudással, a döntési helyzetben felelősséggel döntést hozó emberek.
1990 óta láttam olyan embereket is, akikkel szemben bizonyára alkalmazták volna a halálbüntetést, ha a törvény lehetővé tette volna még. Ők már nem kerültek bitóra. Élnek még ma is, és még hosszan fognak élni, négy fal között, olyan életformában és aktivitással, mint mondjuk egy fikusz. A börtön személyiség torzító hatása nem lehet vitás, nem tudom, hogy valójában javít-e, és nem tudom, hogy valóságos életfogytiglant töltő személynél ennek volna- e egyáltalán bármilyen értelme, de mindenesetre megváltoztatja a személyiséget.
Alkalmazkodik az elitélt a börtönnormákhoz, néhány egyszerű és egyértelmű parancshoz és helyzethez. Azt mondják hét év fogvatatás után már nem azonos a személyiség azzal, aki bevonult oda, hét év előtt. Bizonyára jobb ehhez alkalmazkodni, persze mint a bitó gerincegyenesítő szorításához.
Talán tudják hogyan hajtották végre Magyarországon a halálbüntetést, amíg alkalmazásban volt. Nem részletezem, a filmeken látható, kellett egy faoszlop, két kampó, egy rövid kötél a nyakra, egy másik kötél a lábra, kellett három ember a kötél jobbik végére meg egy elitélt a rosszabbikra. Azt mondják gyors dolog volt.
A büntetés célja – a megtorlás mellett – a megelőzés. Speciális és generális prevenció. A speciális az, hogy az elkövetőt visszatartsa a jövőben, - de legalább egy ideig biztosan - a bűnözéstől, újabb bűncselekmények elkövetésétől, a generális, hogy ezen a példán tanulva mindenki mást is visszatartson a bűnelkövetéstől, persze elsősorban az önkéntes jogkövetés lenne a cél, de a büntetéstől való félelem is szerepet játszik. A halálbüntetésnél a speciális prevenció hogy úgy mondjam „tökéletesen" érvényesül. Ami a generális prevenciót illeti, egyes statisztikák szerint azon államokban ahol volt majd megszűnt a halálbüntetés, jelentősen nem változott azon cselekményeknek a száma, amelyeknél ezt a büntetési formát alkalmazni lehetett volna.
Nézzük, milyen érvek szólnak a halálbüntetés alkalmazása mellett. Vannak olyan súlyú bűnesetek, amelyek esetében szükséges a büntetés megtorló funkciója alkalmazása, és az elkövető tényleges kiiktatása, hogy egyrészt helyre álljon a világ rendje, az igazságosság, másrészről a bűnös ténylegesen szűnjön meg, mert veszélyes. Ilyen bűncselekmény volt és maradt mindig az emberölés, annak is az un. minősített esetei, különös kegyetlenség, előre kiterveltség, aljas indok, nyereségvágy, és a többi.
A régi elv érvényesült szemet szemért fogat fogért.
Majdnem mindig halálbüntetéssel volt fenyegetve a legsúlyosabb állam elleni bűncselekmények sora, - külön is megemlítve itt a kémkedést, - a katonák által a háborúban polgári lakosság ellen elkövethető bűncselekmények. Különösen védett jogtárgyak. Idézzék maguk elé Dobó kapitány ítéletét az áruló Hegedűs hadnagy felett Eger ostromakor. Senkinek egy pillanatig nem volt kétsége hogy helyes volt az ítélet igaz?
Kicsit érzékenyebb kérdést vetett fel, amikor politikai cselekmények esetén, sőt tényleges vagyon elleni cselekmények esetén volt helye a halálbüntetésnek. Bizonyára voltak olyan szituációk, amikor a nagyobb történelmi kataklizmák után, a hatalom megszerzése és megtartása valamint a rend megteremtése indokolta ezt, nem nagyon lehetett válogatni az eszközökben, ezek az időszakok amúgy sem kedveztek az emberi jogok kiteljesedésének. Ez nem csak a huszadik században és nem csak Magyarországon volt így.
Amikor elmúltak a nehéz évek, és jobban lehetett hallani azok hangját, akik az emberi alapjogokat kívánták napi gyakorlattá tenni, sorakoztak fel érvek a halálbüntetés ellen. Így elsőként, az élethez, az emberi méltósághoz való jog súlyos sérelme. Aztán a többi, a megváltoztathatatlanság, visszafordíthatatlanság, véglegesség. Ha a büntető igazság szolgáltatás rendszerében hiba mutatkozna, utólag az már nem lesz korrigálható. Többen a tényleges életfogytiglan súlyosabb büntetésnek ítélik, mint a halálbüntetést, bár felvetik a fogva tartás költségességét, ami ilyen horderejű kérdésben aligha lehet valóságos érv.
Amíg a halálbüntetés melletti érvek kevesebb számúak, valahogyan fajsúlyosabbnak tűnnek, kevesebb magyarázatra szorulnak, és a közvélemény könnyebben elfogadja azt, hiszen nem is lehet kétséges mi a sorsa a háborúban a kémnek – az már persze kérdésesebb, hogy a hazánknak hírszerző tevékenységet végző személy miért is minősül máshol megölni való kémmé, de ezt most hagyjuk csak kérdésként megfoganni bennünk.
A halálbüntetést ellenzők érveire is viszonylag jól megfogalmazott válaszok vannak, emberi joga az áldozatnak is van, az ő élete és méltósága is sérül azzal, hogy megölik, és neki még választása sem volt. A büntető-igazságszolgáltatás hibáit, pedig ha vannak is, jobb, ha homály fedi, a büntető ítélet helybennmaradásához nagyobb társadalmi érdek fűződhet, mint adott esetben az igazság tényleges feltárásához. A büntető ügyekben a társadalom által átruházott büntető hatalom gyakorlásának szakrális jellege még ma is érezhető, és ez jól is van így.
A ne ölj parancs nagyon erős. Ha valaki megszegi, számíthat a megtorlásra. Ha valaki megszegi, a cselekménye alkalmas arra, hogy összezavarja a dolgokat, hiszen nem könnyű harc eredménye az, hogy a személyes bosszút át kell engedni az államnak, a büntetőigény érvényesítését a hatalomnak, amely cserébe ezért védelmet ad a polgárának, alattvalóinak, de nem is hagyja többé, hogy bárki önmaga kezébe vegye a büntetést. Ez csak akkor lehetséges mindenki megelégedésére, ha a megtorlás arányos, és valóságos. Ha nem az, akkor a hatalom legitimitása is kétségbevonató, ami viszont nem megengedhető.
A ne ölj parancs persze csak békeidőben nagyon erős, háborús időkben megváltoznak a parancsok, bár egyes felmérések érdekes adatot hoztak, a háborúkban a katonáknak alig néhány százaléka volt, aki úgy húzta meg a fegyver ravaszát, hogy emberre célzott, és valóságosan látta, akire célzott, és meg is akarta ölni. A háborús pusztítások nagyobb részét talán a személytelenül maradó bombázások és tüzérségi tüzek tették ki, amikor már nem lehet egyenként azonosítani az ellenséget a távolság, vagy a dombok miatt.
Egyes vélemények szerint szükség van a gyilkosokra. Nehéz erről úgy beszélni, hogy adott esetben ne lássuk az áldozatot, de próbáljuk meg mégis. Nem személyükben van szükség rájuk természetesen, nem azért hogy öljenek, a személyiségükre van szükség. A személyiségük alkalmas arra, hogy adott esetben szembehelyezkedjenek a szokással, és más utakat járjanak, alkalmas arra, hogy cselekvésükkel hatásukkal befolyást gyakoroljanak a közösségre, akár oly módon hogy megszervezze az önvédelmét, akár úgy hogy kijárjanak utakat, amelyen a többiek is elindulhatnak. Alkalmas arra a személyiségük, hogy anélkül, hogy tudnák hová megy, a hajó felüljenek és elinduljanak a semmibe. Lehet, hogy ők találják meg Amerikát. Persze nem született gyilkosok, de a moralitás olyan az esetükben, ami lehetővé teszi a szabályok áthágása, a vakmerőség, az általánosan elfogadott értékeken való átlépés készsége nyomán akár a gyilkosságot is. A mortalitás aránya is más, azt hiszem.
Ha már idáig eljutottunk fogalmazzunk meg még egy kérdést.
A kultúrák, az emberi társadalmak kitermelték az intézményrendszerüket, amely segít számba venni a javakat, kiegyenlíteni az elosztás, gyakorolni a hatalmat és ez által biztonságot adni az embereknek és önmagának. Ilyen az igazságszolgáltatás szervezeti rendszere is, és ilynek maguk a törvények is, amelyek ha úgy tetszik közmegegyezés alapján létrejötteknek mondhatók.
Ez mind emberi konstrukció, az emberi elme szüleménye. Vajon egy olyan struktúrának, ami az emberi agy terméke jogában áll-e megszüntetni az őt létrehozót, a gondolatot, a szellemet, ami ne felejtsük el, jelen tudomásunk szerint csak az ember sajátja.
Ha a világ olyan volna, hogy a parancsolatok teljes egészében és mindenkiben érvényesülnének, nem lenne kérdés többé a halálbüntetés, amíg ez nem lesz így addig bizonyára fel fog merülni több-kevesebb rendszerességgel időről időre, akár van halálbüntetés egy országban akár nincs, akár napirenden van a törvényhozásban a kérdés akár nincs. Újra és újra.
