A pályaudvarról buszra szálltam, arra, amelyik egész a városhatárig közlekedik. De rossz helyen szálltam le s persze eltévedtem a sok - szinte egyforma – görbe utca közt. Végül, ahogy ott álltam a téren, a málló vakolatú templom, a roggyant homlokú házak, meg egy megfeketedett Krisztus-szobor előtt, könnyűnek és boldognak éreztem magam. Szabadnak, egy megnevezhetetlen ígéret igézetében.
Maga a tanárnő? Megfordultam. Te álltál mögöttem: barna bőrű, fekete hajú sudár fiatalember. Oly hirtelen tűntél elő a semmiből, mint valami varázslat.
Besze vagyok, a kertész. A gereblyés ember – tetted hozzá mosolyogva. Kezet adtam: Fehér Anna. Tudom, mondtad. Mindenki tudja. Itt már nagyon várják... Szabad a csomagját? Szemtelenül megbámultál. Hagyja csak, mondtam, és felfelé néztem, mint mindig, amikor zavarban vagyok.
A szobor pupillátlan, vak szemét figyeltem. (Pontosabban: a szemek helyét. Merthogy az arca is hiányzott. De a fején még ott trónolt a megszenesedett töviskorona.)
Tetszik a Fekete Krisztus? Megjárta a tüzet a lelkem. Felgyújtották a bozótot, ahol állt. Abban perzselődött meg – itt rám villantottad a szemed, gyorsan, élesen – így mondják: „a bozótot". Pedig a deszkakápolna volt. A cigánytelepen , ugye, érti? Onnan való... No jöjjön, várja már a Bánlaki úr.
A hangod lágy volt, mint az esővíz: szívesen megmosakodtam volna vele. A járásod meg, ahogy előttem haladtál, akár egy nagyvadé: bársonyos és nesztelen. Csak ez a hirtelen lobbanó tekinteted: ebben volt valami nyugtalanító.
Bánlaki úr, a pirospozsgás igazgató, szintén tetőtől-talpig végigmustrált. Csak utána szólalt meg: Isten hozta minálunk, foglaljon helyet. Áthajolt az asztalon, úgy fogtunk kezet. Elsétált a falig, majd vissza. Ha nem tudnám, ez egy nagyon reflektált hely itt, a külvárosban, mondta aggodalmas hangon, kövérkés ujjait összekulcsolva sörhasán. Őszintén szólva, nem vagyok biztos benne, hogy bírni fogja... Sok munka, kevés pénz, nőre, veszélyes környezet...Résnyire nyílott az ajtó: ott álltál mögötte, türelmetlenül. Mit akar? Nem látja, hogy még beszélgetünk? - vetette oda nyersen neked a főnök.
Szeretem a veszélyt, mondtam könnyedén. Az egyetemen is ezt ajánlották. A mélyvizet, a kemény szakmai kihívást. Legjobb gyakorlat egy disszertációhoz. Á, a disszertáció, mondta ő csipetnyi gúnnyal és a pulóverem domborulatait nézte. Csak azt ne higgye, kedves, hogy itt lesz alkalma firkálgatni. Csak azt ne higgye.
Strapabíró vagyok, próbáltam túllendülni a dolgon. Az igazgató közelebb lépett. Hány éves is magácska? Huszonnégy, sajnos, már huszonnégy.
Huszonnégy, ismételte Bánlaki úr, derengő mosollyal. Istenem, huszonnégy! Mikor ennyi idős voltam, még csak ábrándoztam az olyan szép lányokról, mint maga...
De remélem, már nem teszi, akartam volna mondani, de aztán inkább csak hátra léptem, hogy kikerüljem a leheletét, melyben fokhagyma párbajozott némi ecetes uborkával.
Csak próbaidőre tudom felvenni, kedves, ugye, megérti? A szakmai szempontok mégiscsak... S úgy fogta a tollat a papíron, mintha lándzsa lenne. Kövérkés, sárga ujját a szerződésre bökte: itt írja alá. Aláírtam és menni akartam. Üljön csak vissza, hová rohan? Nem akar egy kávét? Nem volt hova hátrálni: már szörcsögött is a kis presszógépből a sötét lé. Csak most néztem körül a porszagú igazgatói szobában: a koszlott tapétás falakat mindenütt sárgult tablók és bekeretezett fényképek borítják, no meg egy festmény is: szatír üzekedik rajta nagymellű nővel. A kecskelábú íróasztalon beszáradt poharak és nagy halom iromány között tenyérnyi mellszobor. Egy istennő mása, csigásan bodorított haja görögösen leér a dús szemöldökéig. Fenséges arcát légypiszok borítja. Hitetlenkedve bámulom.
Nem látott még ilyesmit, ugye, kedveském, ugye? –kajánkodik Bánlaki úr, persze, manapság kiveszőben a műveltség. Ő Klothó, mondom én, a moirák egyike, aki a sors fonalát fonja. És élvezem, hogy a főnök erre csak csuklik egyet. Ejnye, hát melyik szakon végzett magácska? Művészettörténeten – vágom rá és sietve távozom. Oly gyorsan nyitom ki az ajtót, hogy neked ütközöm: te zavarban vagy, látható, hogy hallgatóztál...
Jöjjön, megmutatom, hol fog lakni. Szabad a csomagját? – emelnéd a padlóról a hátizsákom, de felkapom előled, sebesen, mintha tűz égetné. Te meglepve nézel rám, s már ballagunk is némán a térrel szemközti egyemeletes épülethez. A kapu egyik oldalán roggyant gipsz-kariatida árválkodik, a társát nyilván eltüntette már az idő. Ne vegye rossz néven, csak nem szeretem, ha... – kezdeném magyarázni, mire te, szúrós mosollyal: Aki büszke, ne mentegetőzzék! – és elillansz, mint az árnyék.
Jó lesz, lelkem, ha vigyáz ezzel a füstös képű macsóval, mondta odabent egy szentkép alatt a fejkendős Eufrozina néni, elém rakva a vendégkönyvet – már minden süldőlánynak elcsavarta a fejét a környéken. És azt mondják, még lop is...
Nem kell engem félteni, feleltem kissé sértetten. Egyébként is, elegem van a férfiakból. Ugyan, galambom, hát hány éves magácska? Erre már nem válaszoltam semmit, mentem a dolgomra.
Aznap délután megtartottam az első órám a recsegő padlós tanteremben, vakaródzó kamaszok között. Légyzümmögés, ellenséges unalom, aztán váratlanul nyílt az ajtó, és bejöttél te. Rám néztél, s én némán bólintottam, mint egy régi, meghitt ismerősnek: leülhetsz. Halk vihogás fogadta, ahogy lehuppantál az utolsó padba. Engem váratlan izgalom fogott el. Alig tudtam összefoglalni a mondókámat a nagy költő-hazafiról. Csaknem dadogva diktáltam le a tesztkérdéseket, miközben csak a szemed komoly rebbenése jelezte, hogy akár közéjük is tartozhatnál.
Azóta hónapok teltek el.
Most ott ülök a padon, a Fekete Krisztus alatt és bámulom a halott leveleket, melyek lassan pörögve, az elmúlás bódulatában hullanak alá. A karórámra nézek: fél nyolc. Már itt kéne lenned, hogy összesöpörd a leveleket és lenyírd a füvet, hogy mi azalatt, a nyírott gyep édeszöld illatában néhány szót válthassunk.
Azon a hangversenyen kezdődött, a művelődési házban, ahová Bánlaki úr meghívására mentem. Itt is az utolsó sorban ültél, a legszélén. Lopva figyeltelek: a szimfónia tetőpontján, mikor a recitatívó, akár egy folyó, elárasztotta a termet, te összerezzentél, mintha a hegedűk hangjai tényleg beléd hatolnának. Behunytad a szemed: számomra e percben születtél meg... Bánlaki úr követte tekintetemet. Szociális okokból foglalkoztatom – mondta – nem ért semmihez, de nem tenném a kezem tűzbe érte. Ezek valahol mind egyformák! Aztán Bánlaki úr hazakísért. Szünet nélkül beszélt a langyos májusi éjszakában. A koncertről egy szót se, csak egyfolytában azt ecsetelte, milyen veszélyek leselkednek errefelé, a külvárosban éjszaka a magányos nőkre: a szemét is kilopják, aranyoskám, ha nem vigyáz...Mi több, még le is vetkőztetik...Mit gondol, miért menekült el innen a maga elődje? De inkább ne kérdezze! Nem kérdeztem. Viszont a szebb napokat látott kariatida elé érve, ünnepélyesen kijelentette: már biztos benne, hogy szakmailag megfelelek. Csak így tovább, suttogta rekedten és átfogta a derekam. Eresszen, sziszegtem a fülébe és odébb taszítottam a kövérkés kezét. Felszaladtam, s a szobám ajtaját kulcsra zártam. Sokáig nem aludtam el. Mintha távoli dobszó ütemére tenné, érthetetlen boldogsággal dobogott a szívem. Tudta már, amit én még nem.
Mert másnap, kora este, a park gesztenyefái alatt utolértél. Kérdezhetek valamit, tanárnő? Kérdezzen, mondtam kissé kábán. Mire te, kis, csibészes mosollyal: megmondaná, kik azok a moirák? „Moira" azt jelenti: végzet. Osztályrész. A moirák a párkák, a hórák testvérei. Ők azok, akik az emberek között szétosztják a sorsot – hallom a hangomat, távolról. Összerezzenek, ahogy a kezed a vállamra teszed: hát ez gyönyörű! Szépen ki van találva! Még hogy minden bajról csak ezek az izék tehetnek! És mondja: hol a csudában éltek ezek?
Ez csak rege. Monda. Mese – magyarázom rekedten és a fekete hajad bámulom. Tükröződik rajta a Hold.
Mit szólna, ha elmennénk vacsorázni?
Mi ketten? Úgy teszek, mintha meg lennék lepődve. És ha meglátnak így, együtt?
Már úgyis mindegy. Holnap elmegyek innen. Hogyhogy? Apám meghalt. Betemette a kút – szinte egykedvűen mondod ezt –Vigyázni kell a családra.
Kár, mondom és ezzel sikerül nekem is egykedvűnek látszanom.
Szereti a harcsapörköltet?
Soha életemben...
Én hívom meg – mondod büszkén, szinte gőggel.
Egy kerthelységben ülünk le. Rozsdás zenegépből Beatles-zene szól. Műanyag-tányérban szolgálják fel az ételt. Hozzá vizezett vörösbort.
Te hirtelen felállsz, földhöz vágod a poharad. Aztán minden porcikádat, még a füledet és a fejbőröd is ütemre mozgatod. Egymáshoz dőlünk a nevetéstől és vad táncba kezdünk. Körbetáncoljuk az asztalokat, az egész helységet. Kész örültség, amit művelünk.
Aztán érzem, hogy valaki figyel. Egy nyakigláb, bőrdzsekis alak. Behúzott fejjel, görbén bámul. Olyan, mint egy nagy kérdőjel. Az arca vak tükör. Mellém lép:
szabad, kis csöcsös? Te szelíden hárítanád: nincs lekérés, öreg, húzzál innét. Anyádba, füstös – és a nyakigláb kezében kés villan – a putridba, vagy...
Nem tudta befejezni. Úgy zuhant el az öklödtől, akár a zsák. Fussunk, mondtad. Egész a parkig futottunk, kéz a kézben.
Aztán – magam sem tudom, hogyan – már a vendégházi szobámban voltunk. Nem oltottuk el a villanyt. Beletúrtál lágyan a hajamba, a fogaid, mint a gyöngysor,
villogtak. Magamhoz szorítottalak, simogattalak, mint egy gyereket. Lehunytad a szemed, szempilláid, e verdeső kis szárnyak a vállamra szálltak. Egy ismeretlen lény támadt fel a testemben, követelve jogait: mintegy álomban dobáltuk le magunkról a ruhákat...
Később, ahogy felszabadult testünk az ágyon már langyos, könnyű párában úszott, szívesen megkérdeztem volna tőled: milyennek látsz? De félelem fogott el a beszédtől, tudva, mennyire ormótlanok ilyenkor a szavak. Mindent összetörhetnek. És hirtelen egyedül szerettem volna maradni, hogy felidézzem, összerakjam az egészet újra...
Éjjeli egyet ütött a templom harangja. Válaszul egy kutya vonított fel valahol. Mennem kell, mondtad és kissé sután belebújtál a nadrágodba meg az ingedbe. Meg se kérdeztem, hová, csak úgy tettem, mintha kibámulnék az ablakon. (Leplezendő, hogy egyfolytában az elmúlt percekre gondoltam.) Szó nélkül távoztál. Csak az újadat nyomtad a homlokomhoz, mint valami titkos jelet, amulettet.
Már nyolc óra van és nem jössz. Már félkilenc. Szorongás fog el: tényleg elmentél? De bosszankodom is: hát engem, a józant, a mindig-okosat ennyire rabul ejthet egyetlen éjszaka? Nem, ez lehetetlen! Lehetetlen! (Utóbbit már hangosan kiáltom, úgy, mintha meghallhatná a mögöttem álló Arctalan is.) Aztán megszólal az iskolacsengő, felállok a padról és indulok az órámra. Bánlaki úr jön szembe a folyosón, tréfásan nekem ütközik. Ej, de fürge, szépségem... Pedig nem aludt sokat az éjszaka, igaz? Megdermedek: honnan veszi? Hajnalig égett a lámpája, aranyom – és megfogja a derekamat.
Nem rántom el. Felébresztettek a kutyák, motyogom. Hja, a kutyák, a kutyák, mondja csúfondárosan. Nem tudom megállni, és rákérdezek: nem tudja, mi van a kertésszel? Csupa szemét a gyep.
A gyep? – néz rám vidáman, hunyorogva – Hát nem tudja, mi történt? Otromba előérzet hasít belém. Letartóztatták? A szomszéd utcában, éjjel egykor feltörtek egy bankautomatát. Az nem ő volt! – kiáltottam fel magamban – Hiszen éjjel egykor...- de csak a szám mozgott, hangtalanul.
Mit tátog, szépségem? Bökje már ki! Semmit, felelem halkan. De nem hiszem, hogy ő... Nem hiszi? Eufrozina néni látta elosonni. Éppen errefelé. Errefelé? Éreztem, hogy elvörösödöm. Szerencsére megszólalt az órakezdésre figyelmeztető csengő. Indulok az osztályterembe, dolgozatot iratni. Letelik az óra. Beszedem a dolgozatokat, s mintha kergetnének, sietősen jövök el az iskolából.
A szobámban egy kétrét hajtott kockás lap csúszik ki a dolgozatok közül. Nagy szálkás, nyomtatott betűkkel ez áll rajta: „Legközelebb nézd meg jobban, kivel döngölsz, te böszme szuka!" Összerándul a gyomrom, kimegyek a fürdőszobára. Az ajtaját magamra zárva, apró darabokra tépem és lehúzom a vécén a gyűlölet üzenetét.
Igazából nem ér a dolog váratlanul. Csak a „böszme szukából" kicsapó kígyóláng hőfoka borzaszt. Kis ideig töprengek: melyik kamasz szókincsére emlékeztet?
Aztán feladom. Odakint már este van, aztán éjjel. Hallani megint a templom bánatos harangját s rá a kutyák vonítását.
Ébredés után azonnal taxit hívok. Mialatt kicipelem a hátizsákom, néhányan megállnak, utánam néznek.
Miért fordulnak utánunk? – kérdi a taxis – Van valami furcsa rajtam?
Nincs - felelem – magán nincs. És szótlanul hajtunk a pályaudvarig.
A vonaton se szólok senkihez. Csak bámulom a szembevágtató, csupasz ágú fákat.
Mintha követne, száz alakban, a külváros Fekete Krisztusa.
