megállítja a csillagokat egy szóra
bolygókra kapaszkodik a növő idő
mint tizenkét apostol a perc jő elő
miért állunk az éggömb alatt parányok
a létezésünk hogyan is lehetne arányos
valamiféle örökké nyíló rózsával
táguló szirmain másodperc a harmat
letörölhető mint a dér elhallgat
a csúfolódó szarka alig egy órája
kelt fel a nap fésülködik a láthatáron
felhő-haján még ül a borzas álom
találkoztam a téli rózsával társa is volt
épp olyan hihetetlen mint tudatos létem
e semmiség játék a szemérem
és kacérság kergetőzik nap és hold
oly hihetetlen mint a vágy és ölelés
mitől hevül a deres öregség
hát ezért járja szűnni nem akaró útját
pusztulásunkban feléled a rútság
csillagmezők halványulnak kegyetlen
a világosság maga az ok az egyetlen
hogy ez a zsugorodó szánalmas alak
az ember megszülessen és a nap
és a rózsa pusztuló társa legyen
