Északnyugaton születtem, a gyárak tövében nőttem fel. A faterom művezető volt, anyám a kantinban szolgált fel, egészen addig, amíg várandós nem lett velem. Amikor megszülettem, nem ment már vissza a kantinba. Apám sokat keresett, többet, mint a szomszédban lakó melósok, így aztán megtehette, hogy nem engedte dolgozni anyámat. Bár annyit sohase keresett, hiába dolgozott, hogy felköltözhettünk volna a szemben lévő dombra, ahol a mérnökök laktak önálló házakban, talán nem is akart, talán nem is engedték volna, annyi esze volt mindig, hogy meg se próbálja. Élete végéig ugyanannak a közösségnek a része maradt, ahol született és élt. Együtt vedelte a melósokkal a sört hétvégeken meg néha hétköznap esténként, együtt ünnepelték a karácsonyt meg a május elsejét, verekedett, ha belekötöttek, és maga is belekötött emberekbe. Így ment ez.
Anyám nagyon szép nő volt, emlékszem rá, bár elég gyerek voltam még, amikor meghalt. Ostoba baleset volt, semmi különös vagy drámai, egyszerűen a hatos busz elvétett egy kanyart azon a télen, megcsúszott az úttesten, és felszaladt a járdára, ahol oldalra fordult, mint egy döglött elefánt, és agyonnyomta anyámat.
Már akkor volt egy kisöcsém is. Ott maradtunk hárman, apám, az öcsém meg én. A fater szűkszavú lett attól kezdve, de amúgy nem sok változott az életünkben. Jártunk iskolába, a mezőre tavasztól, meg a közeli folyóra halászni, akkor még voltak benne halak. Egyik nyáron, egyszer csak hiába mentünk a horgászbotokkal, a víz habos volt, és nem fogtunk semmit, valami kémiai gyár nyílt meg a folyón felfelé, kidöglöttek a halak. Nem nagyon bántam, én akkor már elég nagy srác voltam, kezdtem járni a szoknyák után, meg tekeregni a haverokkal, nem foglalkoztam a halakkal. Az öcsém még általános iskolás volt.
A fater kérdezte néha, mihez kezdek majd a suli után, de engem nem nagyon érdekelt a dolog, gondoltam, az lesz, ami lesz, beállok a gépekhez, aztán melózok és kész, eltart a gyár, mint apámat, meg a többieket.
De nem így lett mégsem. Összekerültem néhány sráccal az ipari iskola második osztályában. Imponáltak nekem, vagányok voltak meg nagyszájúak, pénzük is volt. Több mindenesetre, mint nekem, akinek csak a fater adott néhány ficcset, meg néha kisegítettem itt-ott, onnan gurult valami kevés. Na ezeknek a srácoknak nem, ezeknek papírpénzük volt. Nemsokára kiderült az is, honnan, mert egyszer kérdeztem, aztán mondták, menjek velük. Hát feltörtek ezt-azt, a fűszeres boltját — az jó fogás volt —, meg a gumis műhelyét, de ott csak a vulkanizált gumi szagát szívtuk — mert akkor már én is velük voltam, bevettek a bandába —, meg a csajos naptárakat néztük a falon, lé az nem volt semmi. Meg volt, hogy egy raktárajtó nyílt meg, ilyesmi.
Sohase kaptak el, de valahogy kicsit túlzásba vihettük a dolgot, mert egyik este bejött hozzánk a körzeti megbízott, aki egyébként apámnak valami távoli rokona volt. Apám nem is szerette, azt mondta mindig, naplopó, az egyenruháért a lelkét is eladta, inkább melózna, mint a tisztességes emberek, de azért harag nem volt közöttük. Na eljött ez az ember, leült a konyhában, elszívott egy cigarettát, és mondta apámnak, hogy beszélni akar vele. A betörésekről persze apám is hallott, szinte láttam, ahogy összeáll a kép az agyában. Nem is nagyon kellett mondania, hogy menjek ki a friss levegőre, mentem én magamtól, féltem, agyonver. Haza se mentem, ha jól emlékszem, vagy két napig.
Amikor hazamentem, már össze volt csomagolva a bőröndöm, ott állt az ágy mellett. Fater intett, hogy a jobbik ruhámat vegyem fel, meg a télikabátomat — emlékszem kék volt —, és már mentünk is. Nem beszéltünk három mondatot se, amíg el nem értünk az Északi kikötőkhöz.
Egyet-kettőt pislantottam csak, máris egy óriási teherhajó fedélzetén találtam magam, útban Afrikába. Na gondoltam, most egy darabig nem látom a szülői házat. Nem is láttam vagy tizenöt évig, akkor jöttem haza, amikor apám meghalt, illetve utána vagy két hétre, nem volt az se egyszerű. Bementem csak, a szobában leültem az ágyra, próbáltam valami emléket felidézni de nem ment. Semmi nem jutott eszembe. Így elszívtam a cigimet, otthagytam az öcsémnek pénzt az asztalon, rátettem egy lábast, el ne vigye a huzat, aztán leléptem.
A hajó az rettenetes volt. Hamarabb ütött bárki, mint szólt volna hozzám, erőszakos, durva népek voltak a matrózok, de hát ki más is bírta volna, hogy harmincadmagával — csupa férfival persze — hat hónapra összezárva utazzon a világ egyik végéből a másikba. Hát finom népek ugyan aligha. Az élet egyhangú volt, a munka nehéz és főleg koszos, a tengeren is meg a kikötőkben is. Az ember lelke megkérgesedett, nem lehetett hagyni, hogy az érzelmek feltörjenek, mert akkor biztos beugrott volna az óceánba, és hazaúszott volna, mielőtt végleg becsavarodik. Így aztán csak felkeltünk, lefeküdtünk, néha ettünk, ha hagytak, aludtunk. A gondolkodással nem sok időt vesztegettünk.
Sok volt a baleset. Egyszer az egyik pofára ráesett valami vas. Eltörte a lábát három helyen. Egy hét alatt halt meg. Orvos nem volt. A kapitány értesítette rádión a tulajdonost, de az nem mondott semmit, mit mondhatott volna háromezer kilométerre onnan, bár azt azért mondta: akkor eggyel kevesebbet kell fizetnie. Eltemettük. Én korábban még nem láttam halottat, de mások igen, nem csináltak nagy faksznit, becsavarták vászonba, a lábához kötöttek egy vasat, aztán be a tengerbe. A kapitány akart mondani egy imát, de akkorra már a tengerben volt a test, így aztán csak káromkodott egyet, és visszament a hídra. A tetem még egy darabig lebegett a vízen, én meg csak néztem, de nem éreztem szomorúságot, se sajnálatot, semmit nem éreztem. Aztán mentünk tovább.
Itt a hajón ismerkedtem meg egy hozzám hasonló korú fiúval, és kötöttünk barátságot, ami aztán jó sokáig tartott, mert együtt maradtunk, a seregben is, meg aztán is egy darabig.
Lehúztunk vagy hat utat a nagy hajóval, néha írtam apámnak, még olyan is volt, hogy válaszolt, de csak olyan semmi dolgokat írtunk egymásnak, nem sok szeretet volt közöttünk, azt hiszem. Most már sajnálom, különösen azért, meg megéltem, amit megéltem, amit most elmesélek, és lehet, hogy jobb lett volna, ha apámmal néha beszéltem volna, meg ha ő is velem. De hát már mindegy — volt, ahogy volt.
A fiút, akiről beszéltem, úgy hívták, Roger. Lehet, hogy csak ő nevezte el így magát, én nem kértem tőle soha írást erről. Kinézetre eléggé eltértünk egymástól. Én zömök, erős, fekete hajú srác voltam, ő meg olyan tejfelszőke, magas kölyök. Emiatt aztán külön volt egy csomó zűrje a hajón, de nagyobb baja nem esett, mert annak ellenére, ahogy kinézett, csupa izom volt, inas, erős és szívós a végletekig, nem félt, ha valami bunyóba keveredett. Ez sem volt ritka. Szíre-szóra összeugrottak itt az emberek, kártyanyereség miatt, egy jobb ital miatt, egymás miatt, akármiért, egy rossz szóért, bármiért. A kapitány nem tett ellene semmit, talán úgy vélte, levezeti a felgyülemlett gőzt. Lehet hogy így is volt.
Sokat dumáltunk mi a hajón Rogerrel. Ültünk a vaslépcsőn, szívtuk egyik cigit a másik után, néha sör is jutott, néztük az eget, és szőttük a nagy álmainkat, hogy meggazdagodunk, a nők a lábaink előtt hevernek, nagy autókkal járunk, sőt még sofőrünk is lesz. Hogy ezt hogy csináljuk, az még nem volt világos, de hogy meg lesz, abban biztosak voltunk.
Hát nem lett meg. Nekem se, neki se.
Talán nem a katonaság lett volna a helyes első lépcső, de akkor jó ötletnek látszott. Amikor már végképp nem bírtuk a hajó vég nélküli felmosását, szürkére festését, a szeméthordását, a szutykos konyhai munkát, meg a többiek faragatlanságát, aminek már csak a mi faragatlanságunk volt a méltó párja, hát egyszer csak leléptünk, amikor Franciaországban voltunk éppen. Kitalálhatja bárki, hogy hova kerültünk. Nem kértek itt se valami sok papírt, meg nem is firtatták, hogy nem vagyunk még tizennyolc, kezünkbe adtak egy puskát, a vállunkra meg a hátizsákot, aztán üvöltözve belekergettek mindenféle háborúkba, Afrikától Ázsiáig mindenhol. Sokszor azt se tudtuk, hol vagyunk éppen. Nem mintha számított volna.
Nem is beszélnék róla, ha nem ebben az időben találkoztam volna egy nővel, aki része lett az életemnek, meghatározó része, de még inkább az lett a fia, aki úgy nyolc éves lehetett akkoriban.
Szerbiában voltunk, és védtük a békét, akkora fegyverarzenállal, hogy egy földrészt el lehetett volna foglalni vele. De szükség is volt a fegyverekre, meg ránk is, akik nem győztük használni azokat, mert minduntalan ránk — és persze főleg egymásra — támadtak a helybeliek.
Nem nagyon voltunk tisztába a helyi viszonyokkal, de parancsba kaptuk, hogy senkinél nem lehet fegyver rajtunk kívül, és ha valaki nem veszi le nyomban a kalapját, ahogy bennünket meglát, hát az már akkor ellenséges megnyilvánulás, és pörköljünk oda de nyomban, lesz ami lesz. Sok bajtársat megöltek akkoriban itt a hegyek között az ottmaradt orvlövészek, meg az ottmaradt aknák. Már elég idegesek is voltunk, mert rendre lövöldöztek ránk fáról, hegyről, tetőről galagonyabokorból, mindenhonnan, így aztán lőttünk mi is mindenre, ami mozog. Egy járőr például egyszer legéppuskázott majdnem egy teljes tehéncsordát, mert felszólításra nem álltak meg, a csordát hajtó paraszt még akkor is csuklott az ijedségtől, amikor az utolsó marhát nyúzták. Röhögtünk ezen, de azért csak-csak nem valami jó érzéssel mentünk éjjeli járőrbe az ismeretlen és ellenséges vidéken.
Na, egyszer a Rogerrel — mert itt is együtt voltunk beosztva — mentünk a dzsippel járőrbe. Éjszaka volt már, mire elértünk egy falut. A nevét a mai napig nem tudom rendesen kiejteni, vagy öt mássalhangzó van benne egymás mellett, de mindegy is. Mielőtt a faluba beértünk volna egyszer csak — durr — valami robban vagy mi. A Roger vezetett, nyomban elkanyarodott a földúton, rá az út melletti magas partra, a kocsi mindjárt feje tetejére állt, mi meg repültünk ki belőle, fegyver a kézben. Fedezékbe is húzódtunk, és vagy három sorozatot leadtunk a falu felé megelőzési céllal. Nem lőtt vissza senki. Kerestük az ellenséget, de sehol senki.
Egyszer csak zörgés az úton, fegyvereink már a vállunknál megint, indítanánk a következő ólomdarazsakat, de az ujjunk odafagyott a ravaszra. Egy vékonydongájú, semmi kis hüvelykmatyi, nagy, tágra nyílt, csodálkozó szemekkel ránk tekintve, egy első világháborús karabélyt vonszol maga után a porban, és jön felénk.
-Mi a fene legyen, hát hiszen puska van nála.
-De hát gyerek, te marha!
-A fene tudja, hát ki tudja, volt már ilyen.
-Az Afrikába volt, te barom, ez itt mégiscsak Európa!
-Az... Majd az lesz a felirat a sírodon: azt hitte ez itten már Európa. Én lelövöm.
Rácsaptam a géppisztoly csövére, és már nem is volt ideje újra felemelni, mert egy asszony szaladt a gyerek után az úton, átkarolta, testével védte, közben rémült pillantásokat vetett ránk.
-Igazoltassuk.
Jó. Az ám, csakhogy nem bírtam felállni, amikor a kocsiból kirepültünk az előbb, a jobb lábam eltörhetett, eddig nem is éreztem, a fegyverropogás jobb fájdalomcsillapító, mint bármi. Most aztán igencsak érezni kezdtem. Az asszonynak megállj-t parancsoltunk, de nem is akart nagyon elmenni, kíváncsian nézett, és láttam, segítene is szívesen, észrevette, hogy nem bírok felállni, és észrevette azt is, miért.
Haditanácsot tartottunk. A kocsi kész, a rádió kész, a lábamnak annyi, éjszaka van, itt vagyunk a hegyek között, ellenséges környéken. Nem túl jó esély a túlélésre. Gondoltuk bemegyünk az asszonnyal a faluba, én keresek valami vízszintes helyet, a lábam bekötjük ahogy lehet, Roger vigyáz, hogy készületlenül mégse lőjenek le bennünket, megvárjuk a holnap nyilván érkező kereső járőrt, addig meg bízunk a jó szerencsénkben.
Én akkoriban úgy huszonkettő voltam, még nem voltam addig szerelmes, nem sok barátságos érzelem volt bennem. Volt már dolgom nővel persze, de az sohase szerelem volt, nem igen volt az semmi. Most beleszédültem ennek az asszonynak a feneketlen kék szemébe, már amikor bementünk hozzájuk, és segített leülnöm, és bekötni a lábam, ahogyan hozzámért olyan gyengédséggel tette, mint még soha senki, talán csak anyám gyerekkoromban, ha megsebeztem magam valami tüskével. Biztonságban éreztem magam, tudtam, nem lehet itt semmi bajom. Nem is lett.
Másnap a járőr megtalált és hazavitt a bázisra, de ettől kezdve, ha szabadnapot kaptam, ha engedtek, ha nem, idejöttem, és együtt voltunk azzal a lánnyal, mert ő se volt több mint huszonnégy talán, mint a szerelmesek, meg együtt voltam vele is, a gyerekével is mint család.
Sohase éreztem ilyen jól magam, úgy mentem oda mindig, mintha haza mennék, mert ez lett itt az otthonom, ezer mérföldre a szülőhelyemtől, az ottani életemtől. Úgy éreztem, itt rátaláltam valamire. A kölyökkel is jól el voltunk, beszélgettünk, ahogy lehetett, tanítottam a nyelvemre, ő meg az övére, beszéltünk aztán mindenféle szavakkal, amiket csak itt hagytak az erre járó népek, a magyar, a török, a francia, az angol a német, katonák főleg, kereskedők, meg papok.
–Puska – mondta -Puff, puff.
–Szoldat – mondtam én.
–Otyec? – kérdeztem. Csak vállat vont, és a hegyre nézett. Az asszony megrázta a fejét, és ajka elé tette az ujját.
–Szereted a cirkuszt? Artista?
–Aha– felkapott három almát, és zsonglőrként dobta a levegőbe, persze leestek, elindultak a domboldalon, alig értük azokat utol.
Már úgy volt, hogy lelépek a seregből — ami azért nem semmi, mert sokáig keresik az embert, meg börtön jár érte, annyi legalább, amennyi hátra lett volna a szolgálatból, de lehet, hogy több; Roger falazott volna, egy hét elég is lett volna talán, amíg elmegyek az új családommal át a hegyen, gondolom Magyarországra — amikor vége lett az egésznek egyik percről a másikra.
A barátommal mentünk a faluba a dzsippel, vittünk ezt-azt, zsírt, konzervet, ilyesmi. Azért mentünk, hogy megbeszéljük akkor, hogy hogyan is lesz ez a szökés. A faluban nem volt senki.
Az utcákon holttestek, férfiak, nők. Mint az őrült kerestem közöttük az enyémeket. A lányt megtaláltam, hason feküdt, keze a teste alatt. Halott volt. A fiút nem. Egy öregember jött elő az egyik golyó szaggatta házból, és elmondta, hogy itt voltak a csetnikek, a falubelieket lelövöldözték, és akit meg nem, azt elhurcolták fel a hegyekbe, hogy a gyerekkel mi lett, nem tudta. Úgy éreztem, az eszemet vesztem. Meghaltam én is.
Szerencsére nemsokára elvezényeltek bennünket a környékről, ha ott maradok, hát megbolondultam volna, azt hiszem, így aztán az egyik harc a másik után elvitte a közvetlen fájdalmat.
Eddig se voltam a társaság középpontja, vidám, nagyivó cimbora, de mostantól én is szűkszavú lettem, mint apám annak idején, most hogy így visszagondolok. Gondoltam, megírom neki, de aztán meggondoltam magam. Mit is mondhatott volna.
Kongóban meglőtték a bal lábamat, soha nem forrt össze jól, egy centivel rövidebb lett, mint a másik. A sánta katona nem katona, így aztán hamar kiebrudaltak a seregből, kaptam némi frankot hét év szolgálat után, meg egy seggberúgást a kapus őrmestertől, aztán mehettem, amerre csak akartam.
Egy darabig nem akartam menni sehova, így csak tébláboltam Párizsban, ahogy fogyott a pénzem, inkább a környékén.
Egy év múlva leszerelt Roger. Együtt béreltünk szobát, aztán együtt nyitottunk egy kis kávézót a külvárosban. Reméltük, ez lesz majd a törzshelye a seregből leszerelt meg nyugdíjazott bajtársaknak, és ez majd el is tart bennünket. De nem vált be az elgondolás. Aki egyszer leszerelt, az már nem akar összejárni a többiekkel, még elmondanák talán, milyen disznóságokat csinált a háborúkban. Nem akarja már ilyenkor a másik társaságát senki, azét különösen nem, aki a bajban volt társ. Aztán meg a leszerelt katona hamar fel is szerel, mi mást tehetne, máshoz nem ért, háború meg mindig van valahol a világon, és a harchoz nem okvetlenül szükséges eszme, elég a fegyver. Így az üzletünk halódott, ki is múlt hamar.
Megint csak tekeregtünk a városban cél és értelem nélkül. Mi magunk lettünk törzsvendégek mindenféle becsületsüllyesztőkben, főleg olcsó helyeken.
Mások csodákat mesélnek a városról, de mi — ahogy itt éltünk — nem találtuk ezt a csodát. Hónapos szobákban laktunk, rosszindulatú és erőszakos tulajdonokkal veszekedtünk, ablakunk jobbára a szemben lévő ház tűzfalára nézett. Ruháinkat a leértékelésekkor vettük meg, és nem jártunk éttermekbe, én talán vagy háromszor mentem át a belvároson addig, amíg itt laktunk.
Roger találkozott néhány másik csavargóval, akikkel egyre többször ültünk egy asztalnál, és most már velük tervezgettük a jövőt. Nekem nem nagyon tetszett a dolog, de miután nem volt semmi, ami értelmes irányba elindíthatott volna, a szesz meg felelőtlenné is tett, hát szövögettem én is terveket velük.
A terv megint csak a sok pénz lett volna. Ezek a palik ki is néztek már valami nagymenő diszkót, hogy onnan kéne a lét elhozni, méghozzá — ki gondolna erre — nappal. Vagyis inkább reggel. Nem is kell hozzá sok ember, elegek leszünk mi öten, kell egy kocsi, meg kell fegyver. Megbeszéltünk mindent szépen rendesen, be is szereztük a fegyvereket, mi a Rogerrel külön is megbeszéltük, hogy a pénzt azt elég, ha kétfelé osztjuk, fog az menni nekünk — végül is harcosok vagyunk — ezek meg csak valami paprikajancsik. Nem voltak erkölcsi aggályaink.
Ki volt már tűzve a rajtaütés napja meg órája is, én meg lekéstem. Sokat ittam előző este egy csehóban, és lekéstem a támadást, de azt még éppen elcsíptem, amikor a három manuszból egyet takart le a rendőr egy zsákkal, a másik kettőt meg Rogert lökdösték be a rabomobilba a zsaruk. Roger a szemembe nézett, én álltam a tekintetét.
Többször voltam nála látogatóban a börtönben. A régi dolgokról sohase beszéltünk, újak meg nem nagyon voltak, így gyakran csak ültünk ott egy órát, szóltunk hármat, aztán hazamentem.
Így telt el valami három év. Voltam ez idő alatt mindenféle, amire csak alkalmaznak városi tekergőt, nem sok szót érdemel.
Egyszer csak jött a hír, hogy meghalt apám. Ezt is késve kaptam meg. Bementem Rogerhez a sittre, mondtam neki, hogy elmegyek, most nem jövök egy darabig. Csak nézett rám, most nem nagyon bírtam a pillantását. De azért hazamentem.
Mondtam már, lekéstem a temetést, a házban meg próbáltam felidézni valami közös emléket apámmal, de nem ment, akkor eszembe jutott a lány meg a kisfiú Szerbiából, akinek én lehettem volna az apja, és megint nem volt maradásom otthon, elmentem hát, de most csak egy másik városig. Az öcsémmel nem találkoztam.
Gyárak itt is voltak, az egyikben munkát vállaltam. Három műszakban dolgoztam betanított melósként, mert bár értettem a vasas szakmához, de papírom nem volt róla. Miután látták, hogy kellő biztonsággal mozgok a szerszámok, munkadarabok között, már nem forszírozták annyira a papírt, de annyit így se kerestem, mint egy szakmunkás.
Nyomtam két évig, zokszó nélkül. Béreltem egy kis lakást a külvárosban. Itt nem voltak elegáns szórakozóhelyek, de nem is kellett volna senkinek. Itt mindenkinek elég volt a kocsma, moziba se jártunk, három műszak mellett az ember igényei leszűkülnek. Vettem egy kis képernyős TV-t, meg valami zenedobozt, made in Hong Kong. Megteszi. Végül is élet helyett is megteszi, amit élek, úgy véltem.
Fényes lokálok azok nem voltak a környéken, ahogy mondtam, de voltak pártszékházak, meg irodák, nem is egy. A melóhelyen összejöttem egy fazonnal, vagyis inkább rám akaszkodott, aki nagyon ajánlgatta a portékáját, hogy hát az ő képviselőjük így meg úgy, majd az rendet csinál, az majd nem hagyja, megadja nekik, bele a korrupt képükbe. Hallgattam, aztán egyszer kétszer elmentem vele pártrendezvényre. Elég vállas pali maradtam, a hajó meg a katonaság csak rátett amúgy is testes alakomra, így aztán amikor az egyik fővezér kibökött magának, hogy hát látszik a tekintetemen az értelem, meg az elkötelezettség, hát felcsaptam testőr-sofőrnek.
Vezettem a kocsit, első évben Opelt, a másodikban már Mercit, feketét, nyitogattam az ajtókat, elhárítottam a nemkívánatos személyeket, falaztam a főnöknek a feleségénél, tartottam a szám, amikor tartani kellett, és volt rá elég alkalom.
A politika mindennapi alkalmazása és gyakorlata elég fertelmes, bár én nem annyira értettem hozzá lehet, hogy tévedek. Szóval bizonyítottam a lojalitásomat, ami voltaképpen cseppet sem volt, de nem zökkentettem ki ebbéli hitéből a főnököt, meg aztán fizettek is rendesen.
A gyárat hamar otthagytam, és maradtam főállású testőr-sofőr. Volt egy-két meleg helyzet is. A főnököm kicsi, de agresszív pártot képviselt, akinek meg kellett teremtenie a mozgásterét, úgy, hogy szavazókat szerzett ugyancsak kicsi és hasonlóan erőszakos más pártoktól. Így aztán volt néha csetepaté is rendesen, hullottak az öltönygombok, meg csattogtak a pofonok, hogy öröm volt nézni. Itt is jó hasznomat vették.
Egy időben észrevettem, hogy a főnökhöz eddig ismeretlen férfiak érkeznek, és hosszasan beszélgetnek vele, aztán amikor elmennek, a főnök melegen rázogatja a kezüket, azok meg a hátát lapogatják, mintha rokonok lennénk, és a mosolyuk — bár azért nem egészen valódi — megmarad addig, amíg a másikat látják. Némelyik ilyen fazont felismertem a TV-ben, még a kis képernyősömön is, a híradóban, közel — de azért nem annyira közel — álltak ismert hatalmasságokhoz.
Egyszer, amikor éppen elment egy ilyen mókus, a főnök behívott, kávéval kínált, egy darabig körbe-körbe járt, de aztán a titkára, akit egyébként sose csíptem, mert mindig a más bőrét vitte a vásárra, na szóval a titkár rászólt, hogy bökje már ki. Hát kibökte. Ott kellett volna hagynom, elmennem és vissza se nézni többet, de nem tettem. Az ördög vitte már akkorra az én lelkemet, családom sohase volt, az ifjúságom véres-kemény melóval telt, aztán a katonaság, az egyetlen lányt, akit szerettem, lelőtték, a haverom börtönben, és hát a karomra se az volt tetoválva hogy „kerüld a bajt", így aztán elvállaltam.
Meg kellett ölnöm egy embert. Egy politikai riválist. Sokáig mondták, hogy így meg úgy, hazafias tett, amit végrehajtok, és mindent meg fogok kapni, ami csak kell, és hogy hősként fog tisztelni a jövendő nemzedék. Hallgattam, de már az elején eldöntöttem, hogy elvállalom. A nagy hazafias szósz végén azért az árát is kibökték. Így meg aztán pláne rendben volt a dolog.
Egy másik mandróval együtt kellett végigcsinálnom. Gyanítom, azért rakták mellém, nehogy elbizonytalanodjam, meg esetleg azért, hogy a végén, ha futni kell, arra is legyen valaki, én meg ha ott maradok a szószban, hát az se lesz nagy baj. Nem róttam fel nekik, végül is alig ismertek.
Kocsival mentünk végig, felváltva vezettünk, hol ő hol én. Megálltunk aludni Bécsben. Még itt se jártam azelőtt, most is csak átutazóban, szép városnak látszott.
Átléptük aztán a határt, térképpel eltaláltunk abba a városba, ahol a hétvégén nagy rendezvényt tartottak, oda volt hivatalos több külföldi személyiség is, közötte az én célpontom. Esteledett már mire odaértünk.
A pofa, aki velem volt, kérdezte, van-e tervem. Mondtam, van, odamegyünk, és lelövöm, akit kell, aztán lelépünk a zűrzavarban. Nem nagyon tetszett neki, de nem érdekelt. Az egész teljesen valószerűtlen volt, így akár még sikerülhetett is, nem igen gondolkodtam, mi lesz, ha nem sikerül, vagy elkapnak, vagy lelőnek engem is. Egyszerűen nem érdekelt. Ha ennek a palinak a helyében vagyok, hát én lelépek az száz, de ő nem, csak gyakran tekingetett rám, méregetett, meg vizslatott.
Nagy tömeg gyűlt össze, a színpadon valami zenekar recsegett, hátul az aktivisták már fogták a székeket meg az asztalt, hogy adott jelre felrohanjanak a színpadra, és elhelyezzék ott az ülő alkalmatosságokat. Ahogy én az aktivistákat ismerem, adott jelre a rendezvényen szereplő politikusaikkal is felrohantak volna a színpadra, hogy elhelyezzék őket az ülő alkalmatosságokon. De erre nincs mindig szükség, a politikusok képesek felmenni a színpadra, sőt ezt szeretik a legjobban. Most is nekiindultak, elől egy országos hírű ember mehetett, ezt onnan gondoltam, hogy körbevették fekete öltönyös, életerős fiatalemberek, fülükben az adóvevő fülhallgató drótjával, kezük a zakó alatt. A szemem siklott volna tovább megkeresni a célpontot, de mintha villámcsapás ért volna, megdermedtem.
Most azt gondolják, ilyen csak a filmekben van, eddig én is azt hittem, és ha nem velem történik, hát én se hiszem el. Az egyik fekete öltönyös fiatal testőr az én elveszettnek hitt fiam volt — én mindig így gondoltam rá. Rábámultam, észrevette, hogy nézem. Csak bámultam döbbenten, meg se bírtam mozdulni.
Tíz év telt el. Egy csomó minden eszembe villant, voltaképpen az egész elfuserált életem. Ott kellett volna maradnom akkor, felkutatnom, megmentenem, akármi is lett volna. De én feladtam, azt hittem, már nem él. Bele is törődtem, pedig harcolni kellett volna, nem más szolgálatában pénzért, hanem magamért, az életemért.
Közben a fiú arcán is átsuhant valami felismerésféle, és akármennyire is fegyelmezett az ember, vannak helyzetek, amikor nem tud annak megfelelően cselekedni. Elindult felém.
Az az ember, aki velem volt, úgy vélte, itt az ideje a kezdeményezésnek, elővette a pisztolyát a hóna alól, és voltaképpen vaktában a színpad felé lőtt. A fiút találta el. Nem láttam, hol érte a golyó, de azt láttam, hogy eltalálta, az ilyesmit nem téveszti el az ember, ha sokat látta már máshol, én pedig láttam eleget. Elöntött a düh, én is elővettem a fegyvert, és közvetlen közelről belelőttem kettőt a pasasba. Értetlenül nézett, amíg a földre rogyott. Nem segíthettem rajta.
Innen már gyorsan történt minden. Engem elfogtak, a fiút elvitték, azt még láttam, hogy egy mentő jött érte. Biztosat nem lehetett tudni, egészen a tárgyalásig. Ott láttam megint.
Nem beszélgettünk, nem engedték az őrök, meg szemlátomást ő sem akart beszélgetni velem. Megtette a vallomását röviden, tömören, aztán elment, én sokáig néztem az ajtót, ahol kiment.
Nem nagyon védekeztem a tárgyaláson. Beismertem mindent, így is életfogytiglanra ítéltek.
Így ültem a sitten, és kész.
Kudarcot vallottam minden területen.
Életcél és értelem nélkül fogok itt ülni még negyven évet, csak vegetálok majd, mint egy fikusz.
Egyik nap betettek hozzám egy nagydarab erős cigányfiút. Szerintem észrevették, hogy hanyatlok, biztos úgy gondolták ez a srác majd megment az öngyilkosságtól, de legalábbis csenget majd az őrségnek, hogy vigyék el a tetemet.
Na hát nem ő mentett meg. Egyik szerdán azt mondták, látogatóm van, ugyan ki lehet, nincs itt senki, aki ismer, vagy én ismerem.
A fiú volt, a fiam. Keveset beszélgettünk, inkább csak hallgattunk mindketten, de éreztem, hogy rendben van a dolog, és emlékszik rám, és azokra az időkre, még ha rövid is volt, amit náluk töltöttem. Szoldát? – kérdezte – Nyet, bohóc, paprikajancsi – mondtam. „De most majd más lesz" – gondoltam.
Bejött máskor is, egyre hosszabban beszélgettünk. Örültem, hogy látom, és örültem, hogy van azért valaki, aki másként is szól hozzám, mint parancsolóan, és — bár nem mondta ki, meg persze én se — úgy tekintettünk egymásra, mint elveszett családunkra, két nyomorult tekergő Európában. Az ő sorsa se volt egyszerű, de ez egy másik történet.
A börtön falai csak időlegesen fogtak itt, a fiam segített lelépni. Egy este vacsora után hasfájásra panaszkodtam, és sikerült meggyőznöm az őröket, hogy a helyzet komoly, így levittek a gyengélkedőbe, és hívták a doktort. Amikor magamra hagytak, felkeltem az ágyról, és az orvosi szoba udvarra néző ablakáról lefeszegettem a rácsot. Az udvaron volt még egy kis fennakadás. Szembe jött az egyik fiatal fegyőr. Nem tudott megállítani, bár próbálta. Nem kárhoztatom érte, végül is a dolgát végezte, és arra aligha számíthatott, hogy egy légiót megjárt gazemberrel hozza össze a sorsa. Nem volt ellenfél. Behúztam az árnyékba, és a falon át leléptem.
A sittől vagy két kilométerre, már a fák alatt várt egy autó. Na mondom, most eldől akkor minden. De nem lett baj, simán átjutottam a határon. Eltűntem, a nyomomat se találta többet senki.
Most itt ülök Szudánban, idáig vitt a lendület. Nyitottam egy kocsmát, mérem a sört meg a nehéz italokat a betérőknek. Jobbára katonák. Fiatalok, szerintem némelyike még tizennégy sincs, a hátán meg ott lóg a kalasnyikov. Vedelnek és dumálnak. Alig értem, amit mondanak. Ha szólnak hozzám, csak nyomom a piát egy pohárba, és vigyorgok, mint egy fakutya. Dől rólam a veríték. Egyszer bejött Roger. Őt is elvetette ide a sorsa. Megöleltük egymást, de nem sokat beszélgettünk. Túl sokat kellett volna mesélni, így hát inkább nem mondtunk semmit. Este elment egy teherautónyi feketével, valami harc lesz, azt mondta. Többet nem mondott, én meg nem kérdeztem. Úgy búcsúztunk el, mint a harcosok szoktak: „majd látlak, ha látlak". Egy ideje nem hallottam róla, de biztosan él még, ha nem élne, tudnám. Túl sokat voltunk együtt.
A hely neve, ahol vagyok alig kimondható, törzsi nyelven létezik csak, tele van k-val, meg w-vel, meg g-vel. Azt mondják, saját nyelvükön azt jelenti, az északról fúvó fekete szél. Hát az is meglehet.
Havonta egyszer jön posta. Van, hogy kapok levelet — van, hogy nem. Várni mindig várom. Egy rozzant teherautón hozza egy mérhetetlenül kövér fickó. Ébenfa fekete a bőre, szeme, mint a fehér elefántcsont golyó. Vigyorog, mindig jó kedve van.
