Elvágom a két kecske nyakát
és az úton kivéreztetem őket,
mint két halló fülemet a vállak
fölött az előre alig belátható
zsivajban. Lehet ez is valaminek
az ünnepe, csak nem az elme
biztonsága, amit úgy talál,
hogy botokat párosít össze.
Ő más helyett főzi a kecskék
húsát puhára, én más helyett
öltözöm a még véres állatbőrbe.
Mi történne velem, öt érzékemmel,
ha az elhívás csupán a sötét
belsőségekről szólna, a tébolyban
világos megismerésről, amit nem
én veszek magamra, de nekem
tartogatták. Mintha pólyákkal
béleltek volna ki, hogy hangom
úgy hajoljon, akár a tiéd, és az ételt
kínáló szőrös karok mozgása
mintha tényleg az engedelmesség
próbája és diadala volna. Különben
evés és etetés lassú váltakozása
most már mindig a csalás egyetlen,
nagyobb lélegzetvételében ismétli
meg magát, egy aggastyán szájában,
mert nem én eszem.
