Ébredés után a jószágoknak
kitett hatalmas kővályúba hányok.
Nincs az a tengely, amelyen homlokom
csontja még egyszer ilyen biztonsággal
fordulna el. Mintha egy nyelv
nyalna lassan saját magába.
Hét köpetszerű, követhetetlen év,
amelyre fátylat húznak, és rajta
verejték vagy nyál csillog át.
Azok az arcom vonásai. Előtte este
volt, és a küszöbről az sem látszott,
a kendővel barom vagy fiatal lány
fejét rejtik el. Nem tudtam nem gondolni
rád, ha a gondolkodás ugyan már nem
lett addigra kimetszve ölemből és számból.
Vagy ha homlokom és bokám a te
homlokoddal és bokáddal teszem össze,
az nem üzekedés, nem egy földbe szúrt
boton hintázó súly rövidülő pályája
lett volna? Hét évig, milyen szájban
volna végül az a nyelv? Mint a teknősbéka
páncélja, fényes húrokkal keresztbe átfeszítve.
A csalás tüdeje többé nem emberi erszény,
a lélegzetvétel nem mérhető,
egyszerűen nem annyi.
