a felhőkből kibukkanva robogott át, a lakók álmainak, sovány kereke.
Nyomában fel-felszegte fejét egy hatalmas, gyíkszerű őshüllő.
Nem látta senki sem.
Csak én.
A legelső hajnal... az ég színétől felállt a hátamon a szőr.
Előző este még,
szétfújtuk az esőt
ablakodból, mint fázós verebek.
Félig lebegve,
míg a köd mocorogva,
hörögve
életre nem kelt.
És akkor égtek le
kezünkben a halál gyertyái.
Mi pedig visszabújtunk sötét vackunkba,
hogy átadhassuk magunkat,
a következő rémálmainknak.
Aztán, mikor felébredtem hajnalban, már minden megváltozott.
Puha léptekkel az erkélyajtóhoz sétáltam.
Kinyitottam.
Kimentem.
Megálltam.
Figyeltem.
Érezni lehetett a levegőből, az ég színéből, a nem hallható madárcsicsergésből, hogy a város, visszafordíthatatlanul átalakult.
De akkor már nem volt mit tenni..."
