Most sem akarok mást, mint egy cikk nyomán -ami a kezembe került a minap-, leírni azt, ami történt, vagy inkább azt, amire én emlékszem abból.
Negyven éve is van már annak, hogy a cikk megjelent egy újságban. Fiatal voltam és katona, az első harcom volt, az első olyan ütközet, ahol visszalőttek, ahol meg is halhattam volna. Utána sok ilyen helyzet volt még, és lám mégis élek.
Íme, a cikk:
A mai napon hadseregünk áttört az ellenséges vonalakon, kemény harcokban foglaltak el hat falut, ahol az ellenség a végsőkig ellenállt, nem törődve a falvak lakóinak életével, és azzal, hogy milyen károk esnek, de katonáink - a harmadik zászlóalj katonái- hősiesen leküzdötték az ellenállást, és elfoglalták a stratégiai szempontból rendkívül fontos falvakat, amelyek megnyitották az utat a főváros felé, a győzelem felé. Veszteségeink nem számottevőek, az ellenséges alakulatok a harc után megsemmisülve vonultak vissza fejvesztve a folyón túlra, de nem törték meg a lendületet, amivel előretörtünk vezetőnk, Jorge útmutatása és elgondolás szerint, személyes példamutató jelenléte mellett.
Eddig az újsághír.
Lássuk hát, hogyan is volt. Nem részletezem, hogyan kerületem a katonák közé, azt sem, hogy miért. Fiatal voltam, majdnem gyerek, vitt magával a lendület, a falumból hatan is beálltunk a seregbe, elhittük, hogy jó ügyért harcolunk. Így is volt talán. A kiképzés gyors volt, kezünkbe nyomtak egy puskát, lőttünk vele vagy ötöt, azután egyenruhába bújtattak, kinek mi jutott, volt, aki az otthonról hozott lábbeliben volt, némelyek, akiknek nem jutott katonanadrág vagy zubbony, és félig civilben álltak be a sorba a többiek közé, aztán irány az út, irány a hegy.
A kormányerők veszettül védekeztek, fától fáig, tisztástól tisztásig, falutól faluig folyt a harc. Jelentős veszteségeink voltak. Az ellenség kiképzett katonákból álló reguláris sereg volt, tapasztalt vezetőkkel, jó fegyverekkel. Mi meg szedett-vedett rongyos falusiak, egylövetű karabélyokkal, minden harci tapasztalat nélkül. De sokan voltunk, és a több ember most győzelmet jelentett.
Törtünk előre, éjjel és nappal, esőben, napsütésben, éhesen és kialvatlanul. Útnak indítottak a társaimmal a hegyekbe, a negyedik napig talán nyolc órát aludtam, azt is fák tövében, félig ülve, félig guggolva, a támadásra hívó parancs riasztott fel. Olyankor kiugrottam a fa mögül az árokból, és előre. Lőttem és lőttem, amikor visszalőttek, hasra vágódtam, arcom a sárban. Nem éreztem félelmet, nem volt valóságos az egész, a fáradtság eluralkodott rajtam, az éhség kínzott. Nem gondolkodtam, csak rohantam, amikor rikoltott a parancs: „előre". Lendületben voltunk, rohantunk és hullottunk az ellenséges golyózáporban. Nem volt orvos, és nem volt pap. Akit eltaláltak, egyedül jajveszékelt egy fa mögé borulva, vagy elcsendesedett örökre. Eleinte együtt voltunk a falumbeliekkel, később már nem emlékszem, ott voltak-e, éltek-e, haltak-e. Volt, akivel később találkoztam, volt, akivel nem.
A századunk egy faluhoz ért.
A fegyverek a földhöz tapasztottak bennünket, azt se láttuk honnan lőnek, de lőttek mindenhonnan és minden elképzelhető gyalogsági fegyverrel, karabéllyal, géppisztollyal, kattogó hangú géppuskával, dobtak ránk kézigránátot, lőttek aknavetővel. Mi meg visszalőttünk, és hullottunk, mint a legyek. Talán kiáltottunk, biztosan kiáltottunk valamit, inkább üvöltöttünk, mint a sarokba szorított állatok. Hangunkat elnyomta a robbanások zaja, a lövések robaja, a fák törzsén gellert kapó golyók sikoltása. De mi mégis ordítottunk, ahogyan a torkunkon kifért. A kapitány süvöltötte: „Roham!" - és mi rohantunk bele az ellenséges tűzbe.
Egyszerre megszűnt a lövöldözés, és már benn voltunk a faluban. Vagy húsz ház talán, nádfedeles kalyiba, ólak, az ólakban disznók. A falu teljes lakosságát, úgy negyven embert - maguk is rémült állatok inkább - a falu közepére tereltünk. Voltak köztük nők, férfiak, néhány idősebb, jó néhány fiatalabb.
A kapitány parancsára a századunk egy része a falun túl, a fák tövében foglalt állást, figyelték, hová lettek a katonák. Egy páran a kunyhókba mentünk ellenséget keresve. Hatan az összeterelt emberekre vigyáztak. Azok ott álltak a katonáinktól körbefogva, jajgattak, sírtak, kiáltoztak.
Soha nem lehetett tudni - ekkor sem, később sem -, hogy a falu lakói velünk vannak, vagy ellenünk, maguk sem tudták, féltek, rémültek voltak, a harc nem való a parasztnak. Neki földje van, jövője van, háza, egy két disznaja is talán, tartalékai, tervei. A háború csak bajt hozhat nekik. Lehet, hogy volt közöttük ellenség is. Nem lehetett megkülönböztetni, ki az ellenség, ki a földműves, nem lehetett tudni, ki volt közöttük az, aki az előbb még lőtt ránk, akinél még most is lehet fegyver.
Idegeink a pattanásig feszültek, kezünk a fegyver ravaszán, egy rossz szó, egy rossz mozdulat, és pusztítunk ismét, mindegy kit, mindegy miért.
Én és néhány társam a kunyhókat jártuk körbe. Beleböktem a bajonettel egy kasba, felreppent néhány kotlós, a szívem majd kiugrott a helyéből. Egy kismacska nyalogatta a bundáját az egyik ház előtt. Olyan békés volt, olyan kedves, kedvem szerint felvettem volna és megsimogatom.
Felnéztem a macskáról, és egy mélytüzű pillantásba ütköztem. Idősebb férfi volt, aki rám meredt, negyven körüli lehetett, ahogy most számolom, akkor idősnek tűnt. Magas termetű volt, de hajlott háta kisebbnek mutatta. Arca ráncokkal mélyen szabdalt, ruházata furcsa, inkább gúnya, mint egyenruha. Lábán a bakancs sártól koloncos, mikádója esőtől nedves, egy álcahálóból szabott köpenyféle volt ráborítva. Dohányzott, krákogott. Megismertem, láttam már plakátokon. Felismertem, ő volt a vezér.
Ő volt Jorge.
Másfelé nézett, otthagyott. Mögötte egy testőr, a kezében kibiztosított gépkarabély. Tekintete vibrált, fegyvere csövét követte, ahogy körbenézett. A parancsnok után haladt, rám ügyet sem vetett.
Jorge odalépett a katonáink közé zárt emberekhez. Nézte őket. Fejét elfordította, lépett néhányat, majd megállt. Nézte őket ismét, a szája széle megrángott. Állt. Nem szólt, nem mozdult. Szemében gyűlölet lobbant, kezével a derekán függő fegyveréhez nyúlt, előhúzta, és célba vette a csoportot. Nem egy embert, de mindet egyszerre. Csend lett. Hallani lehetett, ahogy a macska az ablakkeretre ugrik, hallani lehetett, ahogy vagy harminc méterre a kapitány a rádió recsegését figyeli, és összeköttetést keres, hallani lehetett, ahogy egy levél földet ér.
Jorge felemelte a pisztolyt, és most célba vett egy férfit, akit a falusiak a kör szélére szorítottak, aki katonanadrágot viselt, és fehér inget, haja csapzott volt. Egy friss seb volt a bal arccsontja felett, ezt jól láttam, vörös borosta az arcán, a nadrágzsebéből egy kék zsebkendő csücske látszott ki. A fegyver emelkedett, majd megállapodott a férfin. Egy perc, és lelövi, ez jól érezhető volt.
A testőre megelőzte, géppisztolya felugatott, és tüzet nyitott a csoportra, válogatás és célzás nélkül. Halálsikolyok emelkedtek a felhős ég felé. A golyók a testekbe csapódtak, a testek földre hulltak. A falusiakat őrző katonák a fegyvereiket ugyancsak az emberekre fordították, és lőtték és lőtték őket, amíg a negyven ember mind a földre került, amíg megszűnt a vonaglásuk, a jajkiáltásuk hangja. Talán még utána is lőttek, amíg volt a tárban lőszer, amíg az ujjak görcse nem engedett, amíg az idegek bírták.
Halottak lettek a falubeliek, mind a negyvenen, férfiak, nők, idősebbek és fiatalabbak, mind egy szálig. A katonanadrágos férfi zsebében a kék zsebkendő csücske a sárba lógott.
Jorge eltette a fegyvert, és elment, nem láttam merre, a testőre a vállára kapta a géppisztolyát, és utánaeredt.
Én néztem a holtakat, és sírva fakadtam, a könnyem végigfolyt az arcomon, és barázdákat szántott a sáros képemen. A barázdák még megvannak most is. Sírtam, zokogtam, térdre estem. A karabélyomat csövénél fogva a sárba döftem, úgy állt ott, mint holmi kereszt nélküli fejfa, negyven falusi fejfája. A kapitány mellém lépett, gyengéden felállított, mint apa a kisgyerekét, amikor nagy fájdalom éri.
A mellkasára borultam és zokogtam tovább, nem érdekelt, ki látja, az se, hogy mit szól, aki látja. A döbbenet eluralt teljesen. Nem voltam magam, nem is akartam többé az lenni, aki voltam.
- Háború van fiam, jöjjön, no, jöjjön - szólt a kapitány.
És én vele mentem, hátra a fák alá. Sokáig ültem ott, nem szólt hozzám senki. Egymáshoz sem szólt senki.
Három óra múlva mentünk tovább. Tovább, harcolni. A falusiakat más temette el. Az őrkatonák fegyverét elvették, és ők lettek a felderítőink. Elestek mind.
Jorge maradt a vezér, alkalmas volt rá biztosan.
Mentem én is, és mentem még negyven évig. Nem értettem, ami történt. Ma sem értem, de megmagyarázni már meg tudom. Mentem hát tovább, és tettem, amit tenni kellett.
Azóta nem sírtam.
Pedig talán lett volna okom.
Lett volna okom.
OROSZLÁN VII. 23. – VIII. 23.
