Budapest Bristol

Interjú Richter Nórával, az Óra című kisjátékfilm rendezőjével

 

Egy belvárosi kis kávézóban beszélgettem Richter Nórával, az Óra című kisjátékfilm rendezőjével. A főiskolán vágóként végezett, első kisfilmjével a 2010-es Filmszemlén bemutatkozó rendezőnő egy kislány történetét meséli el, aki nem hajlandó fenntartások nélkül elfogadni a IV kötelező írásmódját, mikor otthon az látja, lehet másképp is...

Honnan jött az Óra ötlete, netán saját tapasztalataidból merítettél?

A főiskolán volt egy nagyon jó dramaturgiatanárunk, Schulze Éva. Az óráira mindig történeteket kellett kitalálnunk, és tíz képbe befotózva elmesélni. 2006-ban, elsőéves koromban jött az ötlet, hogy erről csinálnék egy sorozatot. Ebben szintén sokat köszönhetek Schulzénak, aki mindig azt mondta, kell egy motivációs tárgy, amiből kiindulhatunk. S mivel az első évben nagyon lusta voltam, nem nagyon agyaltam, felnéztem, és pont volt egy olyan óránk, mint a filmben. Gondoltam, milyen vicces lenne eköré fűzni egy ellentmondásos, csattanóra épülő sztorit, hogy látsz valamit aztán megmagyarázzák, az mégsem úgy van. Tehát nem saját élményből indultam ki.

Azt mondtad, ez szimplán egy poénra épülő történet. Ugyanakkor a film nézése közben olyan érzésem volt, ennél azért több van benne.

 Talán az, hogy van valami, amit otthonról hozol, és tűzzel-vassal megpróbálják belőled kiirtani, mitegy asszimilálni az emberek közé, hogy ugyanúgy gondolkozz. Ez látszólag sikerülhet is, de végig ott van benned, amit otthonról hoztál, amit sohasem fogsz elfelejteni. S csak később tudatosul, sokszor ezek a dolgok értékesebbek, mint amit tanítanak.

Ha már az értékeknél tartunk, mit adott neked ez a film mind szakmailag, mind emberileg?

Szakmailag még nem tudom. Nyilván majd évek múlva derül ki, hogy milyen irányba viszi el az embert: lesz-e belőle valami, vagy sem. Mindenesetre most már kicsit magabiztosabban kezelném, ha odaállítanának forgatni. Bár nem voltam egy percig sem zavarban a forgatáson, pontosan tudtam, mit szeretnék. Mégis furcsa volt az egész szituáció. Olyan helyzetbe kerültem, amit eddig vágóként mindig csak kívülről, a hierarchiában alacsonyabban lévő posztról láttam. Így egy csomó olyan dolgot kellett csinálnom, amiben teljesen tapasztalatlan voltam. Most már tudnám például, hogy kéne elindítani egy forgatást.
Emberileg pedig megtanultam, hogy kit hogyan kell kezelni. Miként kell úgy kérni valamit, hogy az ne tűnjön utasításnak, illetve ha valami nem tetszik, annak is meg kell találni a közlési módját. Meg persze megtanultam bánni a gyerekekkel. Nekem nincsen se húgom, se öcsém, a legkisebb rokonom másfél éves, úgyhogy ez a huszonhárom hét-nyolcéves, akikkel forgattunk kemény feladat volt. De megérte, nagyon aranyosak ezek az elképesztő kópék, ahogy rohangásznak össze-vissza.

Hosszabb távon is otthagynád a vágóasztalt a rendezésért, vagy ez csupán egy egyszeri kirándulás volt?

Egyszeri kirándulásnak indult, de szívesen csinálnék még mást is, kipróbálnék valami hosszabbat – mondjuk egy húszperces filmet –, vágóként ilyenre nem nagyon volt lehetőségünk. Ám rendezőként nagyon nehéz érvényesülni. Az egyik vezetőtanárom, Tímár Péter, aki vágó és rendező is, mondta, úgysem lesz rendezőként végig munkája az embernek. Tehát jól teszi, aki két pontról bebiztosítja magát. Én vágó vagyok, vágóként is dolgozom. Jól megy, vannak munkáim, emellett, ha lehetőséget kapok, akkor szívesen rendeznék. De nem szabad elszállni az ilyen lehetőségektől, mert meg kell élni valamiből.

Említetted, kipróbálnád magad nagyobb lélegzetű filmben is. Adódik a kérdés mit tartasz nehezebbnek: öt-tíz-tizenöt percben elmesélni egy történetet, avagy ugyanezt másfél-két órában úgy elmondani, hogy ne legyenek benne üresjáratok?

Talán a nagyjátékfilm nehezebb, mert egyrészt annak az előkészítése több év lehet, másrészt nehéz kilencven-száz percben nem eluntatni a nézőt. Más kérdés, hogy jól irányzottan odaszúrva egy kis film is üthet ugyanakkorát. Ennél az a nehéz, hogy pontosan lejöjjön, amit mondani akarsz. Szóval más műfajban nehéz a kettő, az egyiknél nagyon jól ki kell dolgozni a történetet, a másiknál pedig iszonyúan pontosan kell fogalmazni. Ha majd egyszer csinálhatok egy nagyjátékfilmet, el tudom mondani melyik a nehezebb.

A kisfilmek valamiért kiszorultak a mozikból. Mit gondolsz miért?

Ez egyfelől közös megegyezés lehet produceri és forgalmazó oldalról, aminek hátterében valamiféle üzletpolitika állhat. Másfelől, nézői oldalról pedig arról lehet szó, hogy – szemben egy koncerttel, ahol van előzenekar, és amire az egész estédet rászánod – egy film esetén, amit adott esetben két másik dolog között nézel meg, arra vagy kíváncsi, amire jegyet váltottál. Ha ez a tendencia megfordulna, és a kisfilmek visszamennének a mozikba, én örülnék a legjobban.

Mindez mennyiben jelentheti a későbbiekben a műfaj halálát?

Azt gondolom, minden rendezőnek ez valamilyen szinten egy ugródeszka a nagyjátékfilmhez. Éppen ezért nem lesz ennek halála sosem, mert egy olyan közbenső lépcsőfok, ami újabb rendezésekhez segít. Igaz, jelenleg szinte csak belső felhasználásra létezik, de amikor egy fesztiválon megnézi egy külsős és gratulál, az nagyon jó érzés. Ilyet többet kéne csinálni.