Fekete Krisztus
A pályaudvarról buszra szálltam, arra, amelyik egész a városhatárig közlekedik. De rossz helyen szálltam le s persze eltévedtem a sok - szinte egyforma – görbe utca közt. Végül, ahogy ott álltam a téren, a málló vakolatú templom, a roggyant homlokú házak, meg egy megfeketedett Krisztus-szobor előtt, könnyűnek és boldognak éreztem magam. Szabadnak, egy megnevezhetetlen ígéret igézetében.
Maga a tanárnő? Megfordultam. Te álltál mögöttem: barna bőrű, fekete hajú sudár fiatalember. Oly hirtelen tűntél elő a semmiből, mint valami varázslat.
Besze vagyok, a kertész. A gereblyés ember – tetted hozzá mosolyogva. Kezet adtam: Fehér Anna. Tudom, mondtad. Mindenki tudja. Itt már nagyon várják... Szabad a csomagját? Szemtelenül megbámultál. Hagyja csak, mondtam, és felfelé néztem, mint mindig, amikor zavarban vagyok.
A szobor pupillátlan, vak szemét figyeltem. (Pontosabban: a szemek helyét. Merthogy az arca is hiányzott. De a fején még ott trónolt a megszenesedett töviskorona.)
Tetszik a Fekete Krisztus? Megjárta a tüzet a lelkem. Felgyújtották a bozótot, ahol állt. Abban perzselődött meg – itt rám villantottad a szemed, gyorsan, élesen – így mondják: „a bozótot". Pedig a deszkakápolna volt. A cigánytelepen , ugye, érti? Onnan való... No jöjjön, várja már a Bánlaki úr.
A hangod lágy volt, mint az esővíz: szívesen megmosakodtam volna vele. A járásod meg, ahogy előttem haladtál, akár egy nagyvadé: bársonyos és nesztelen. Csak ez a hirtelen lobbanó tekinteted: ebben volt valami nyugtalanító.
A távozó éjre kapaszkodva
"Különös nyár-éjszaka volt,
Kigyúladt öreg méhesünk,
Legszebb csikónk a lábát törte,
Álmomban élő volt a holt"
(Ady Endre: Emlékezés egy nyár-éjszakára)
görcsösen ébred a reggel
könnyek közt nyögnek a fák
valakik kopognak könnyed kezekkel
letöltik a hajnali részeg dalát
lassul az égi internet
atlanti bús szelek törnek
meg redőnyös ablakomon
támadnak sok-szájú szörnyek
az egyik belembe harap
magamat hegyre csúcsra álmodom
egyedül a felkelő nappal
fekete bársony bordó brokát
kihagyó halkuló aggyal
jéglábon gázol a fény a patakon át
Pazarló teremtés
megállítja a csillagokat egy szóra
bolygókra kapaszkodik a növő idő
mint tizenkét apostol a perc jő elő
miért állunk az éggömb alatt parányok
a létezésünk hogyan is lehetne arányos
valamiféle örökké nyíló rózsával
táguló szirmain másodperc a harmat
letörölhető mint a dér elhallgat
a csúfolódó szarka alig egy órája
kelt fel a nap fésülködik a láthatáron
felhő-haján még ül a borzas álom
találkoztam a téli rózsával társa is volt
épp olyan hihetetlen mint tudatos létem
e semmiség játék a szemérem
és kacérság kergetőzik nap és hold
oly hihetetlen mint a vágy és ölelés
mitől hevül a deres öregség
hát ezért járja szűnni nem akaró útját
pusztulásunkban feléled a rútság
csillagmezők halványulnak kegyetlen
a világosság maga az ok az egyetlen
hogy ez a zsugorodó szánalmas alak
az ember megszülessen és a nap
és a rózsa pusztuló társa legyen
Kudarcot vallottam
Északnyugaton születtem, a gyárak tövében nőttem fel. A faterom művezető volt, anyám a kantinban szolgált fel, egészen addig, amíg várandós nem lett velem. Amikor megszülettem, nem ment már vissza a kantinba. Apám sokat keresett, többet, mint a szomszédban lakó melósok, így aztán megtehette, hogy nem engedte dolgozni anyámat. Bár annyit sohase keresett, hiába dolgozott, hogy felköltözhettünk volna a szemben lévő dombra, ahol a mérnökök laktak önálló házakban, talán nem is akart, talán nem is engedték volna, annyi esze volt mindig, hogy meg se próbálja. Élete végéig ugyanannak a közösségnek a része maradt, ahol született és élt. Együtt vedelte a melósokkal a sört hétvégeken meg néha hétköznap esténként, együtt ünnepelték a karácsonyt meg a május elsejét, verekedett, ha belekötöttek, és maga is belekötött emberekbe. Így ment ez.
Anyám nagyon szép nő volt, emlékszem rá, bár elég gyerek voltam még, amikor meghalt. Ostoba baleset volt, semmi különös vagy drámai, egyszerűen a hatos busz elvétett egy kanyart azon a télen, megcsúszott az úttesten, és felszaladt a járdára, ahol oldalra fordult, mint egy döglött elefánt, és agyonnyomta anyámat.
Már akkor volt egy kisöcsém is. Ott maradtunk hárman, apám, az öcsém meg én.
Ezer pénz
A múlt év utolsó éjszakáján megdobták kővel a lányom szemét. Sötétedés után lobogó tüzeket gyújtottak a parton mindenfelé. Táncoló falusiak között mi is elvegyültünk. Nem láttuk, ki tette. Amíg a városi kórházban feküdt, kék üveggyöngyöket fűztem Ajnának, ez a legkedvesebb színe. Mindkét csuklójára tekerte a gyöngyeimet. Aki csak látta így, a párnáira támaszkodva, fehér kötéssel a szemein, megpihent a szépsége előtt. Akkor már sejtettem, hogy egyik szemére megvakult.
Frideczky Katalin: Salto vitale
Frideczky Katalin zongoraművész-tanár, író 1950-ben született Budapesten. A „Bartók Béla Konzervatórium"zongoratanára, korrepetitora. A tanítás, koncertezés mellett szépirodalmi tevékenységet is folytat. 2009 óta publikál. Írásai folyamatosan megjelennek irodalmi folyóiratokban (Szín, IPM, Palócföld, Ezredvég, Holnap Magazin...), antológiákban (Menedékjog, Magánbirodalom, Holnapok tükrében), hangoskönyv formájában (Hangadó). Első novelláskötete 2010-ben jelent meg „Jolán gyereket vár"címmel. Suhai Pál „Bábeli adományok" c. esszékötetében hozzá írt leveleit adja közre.
Handó Péter a következő ajánlót írja róla: "Mozart zongorára és hegedűre írt, elevenséggel áthatott szonátái szárnyalását érdemes Frideczky Katalin rövidprózáinak világával összekapcsolni. A hangszerek párbeszédével együtt áradó elbeszélői hang leginkább így avat be minden regiszterébe. Abba a szövevényes szépségbe, amit egy-egy életesemény kibontása jelent. Frideczky Katalin sűrítést alkalmazva mesél. Legjobb szövegeiben Márquez mágikus realizmusa érvényesül. Múltbeli eseményt mitizál, a szerelem misztériumába avat, megsejtet valamit a kimondhatatlanból, az ember önmagával is folytatott viadalából. Érzékenyen mutat rá az egyén és a környezete viszonyára, a társadalomban megfigyelhető anomáliákra, irracionális viselkedésekre. A hétköznapok drámai pillanatait tárja fel, a kiszolgáltatottság sorsszerűségét, a magány különböző szegmenseit – helyenként nem kevés öniróniával. Hősei esendők. Akár mi mindannyian."
Hazatérés
19.. őszén Párizsból utaztam haza, három hónapos ösztöndíj után. Pontosabban nem töltöttem ki a három hónapot, hiszen két hónap és tizenhárom nap után szálltam föl az Orient-expresszre, de hogy ennek mi volt az oka, arról nem szeretnék bővebben beszélni. Legyen elég annyi, hogy haza kellett utaznom. Haza kellett utaznom, mert valaki megbetegedett. Nem, nem is megbetegedett, hiszen az már korábban történt, egész párizsi kint tartózkodásomra rányomta, mijét is?, bélyegét?, nem, nem bélyeg volt az, valami más, mint amikor valakire, mondjuk költözködés közben, engedik ránehezedni egy zongora teljes súlyát, és aztán rajta is hagyják, dögöljön csak meg nyugodtan. Hát így volt rajtam ez az egész két hónap tizenhárom napig. De nem rólam van szó. Meg egyébként is hallgatni akartam róla. És nem elpofáztam?
Elvágja a két kecske nyakát
Elvágom a két kecske nyakát
és az úton kivéreztetem őket,
mint két halló fülemet a vállak
fölött az előre alig belátható
zsivajban. Lehet ez is valaminek
az ünnepe, csak nem az elme
biztonsága, amit úgy talál,
hogy botokat párosít össze.
Ő más helyett főzi a kecskék
húsát puhára, én más helyett
öltözöm a még véres állatbőrbe.
Mi történne velem, öt érzékemmel,
ha az elhívás csupán a sötét
belsőségekről szólna, a tébolyban
világos megismerésről, amit nem
én veszek magamra, de nekem
tartogatták. Mintha pólyákkal
béleltek volna ki, hogy hangom
úgy hajoljon, akár a tiéd, és az ételt
kínáló szőrös karok mozgása
mintha tényleg az engedelmesség
próbája és diadala volna. Különben
evés és etetés lassú váltakozása
most már mindig a csalás egyetlen,
nagyobb lélegzetvételében ismétli
meg magát, egy aggastyán szájában,
mert nem én eszem.
Ébredés után a jószágoknak kitett hatalmas kővályúba
Ébredés után a jószágoknak
kitett hatalmas kővályúba hányok.
Nincs az a tengely, amelyen homlokom
csontja még egyszer ilyen biztonsággal
fordulna el. Mintha egy nyelv
nyalna lassan saját magába.
Hét köpetszerű, követhetetlen év,
amelyre fátylat húznak, és rajta
verejték vagy nyál csillog át.
Azok az arcom vonásai. Előtte este
volt, és a küszöbről az sem látszott,
a kendővel barom vagy fiatal lány
fejét rejtik el. Nem tudtam nem gondolni
rád, ha a gondolkodás ugyan már nem
lett addigra kimetszve ölemből és számból.
Vagy ha homlokom és bokám a te
homlokoddal és bokáddal teszem össze,
az nem üzekedés, nem egy földbe szúrt
boton hintázó súly rövidülő pályája
lett volna? Hét évig, milyen szájban
volna végül az a nyelv? Mint a teknősbéka
páncélja, fényes húrokkal keresztbe átfeszítve.
A csalás tüdeje többé nem emberi erszény,
a lélegzetvétel nem mérhető,
egyszerűen nem annyi.
Ügynök
Koala Lump Úr fáradt volt. Gyomrában érezve a tegnapi feleseket baktatott a villamosmegálló felé. Mielőtt elérte, és annak padjára zuhanva – bármily kényelmetlen is – átmenetileg elnyújtózhatott volna, hozzálépett valaki. Az illetőben semmi extra nem volt: kopott szövetkabát, fekete nadrág, hóna alatt méretes mappa. Tucatjával mászkál az ilyen jellegű elvetélt bölcsészforma a városban. Koala Lump Úr ösztönösen hátralépett. Látott eleget, meg pénze se maradt tegnapról, és kedve se beszélni.
– Nem kérni akarok, ajánlatom lenne.
Tanfolyam
Egy hete beiratkoztam egy tanfolyamra, az a címe, hogy hatszáz szóval magyarul. Szerintem sok. Elég néhány szó, adjanak, meg húzzál el, ilyesmi. A múltkor az óra előtt találtam egy cédulát, ez volt ráírva: a semmi ágán ül szívem. Biztos a haladó csoport jegyzete.
Tavaly jártam egy személyiségfejlesztő tréningre. Új ember lettem. Kemény és határozott. Vagy mégsem? Segített azért, most már ki merek jönni a lakásból. Nappal. Néha.
Szövetségesek
Kriszta megpróbálta rávenni Milánt, hogy szoktassa le a feleségét az apró ajándékok küldözgetéséről. Végtére is ő a férj szeretője, izlése ellen való, hogy elfogadja. A feleség viszont végtelenül hálás Krisztának, amiért az kirángatta férjét a depresszióból. A hosszú alkotói válság után Milán most újra fest, méghozzá nagy kedvvel, és jó az, amit csinál. Eddig nem csinált semmit, azt is rosszul, ha mégis. Az asszony nem tudja, vagy nem hajlandó tudomást venni arról, hogy férje és Kriszta szeretők. Az ajándékokat ezért küldi. Ártatlanul, jóhiszeműen, hálából.
Hatszáz szóval magyarul
Nekem bevált.
Sokat tanultam.
Főleg emberileg.
Meg az életről.
Meg a rokonaimról is megtudtam ezt azt. Ez később volt. Bár sohasem késő. Igen, anyámról is.
Összejöttünk vagy húszan.
Az IQ 130.
Nem egyenként.
Engem nem számítva.
Bár a végére már...
Jorge
Most sem akarok mást, mint egy cikk nyomán -ami a kezembe került a minap-, leírni azt, ami történt, vagy inkább azt, amire én emlékszem abból.
Negyven éve is van már annak, hogy a cikk megjelent egy újságban. Fiatal voltam és katona, az első harcom volt, az első olyan ütközet, ahol visszalőttek, ahol meg is halhattam volna. Utána sok ilyen helyzet volt még, és lám mégis élek.
Rekviem (sic.)
...az alkalmazott emberiségért
Nem értem, egyre kevésbé értem, kétségbeesetten nem értem. A cionizmus veszélyes, a terrorizmus rettenetes, a globalizáció ijesztő, a magyarság hangoztatása fasizmus, a kapitalizmus nem vezet sehová, a kommunizmus métely, a vallásosság kiábrándító, a katolicizmus gyilkosság, az iszlám gyilkosság. A szavak értelmüket vesztik, az ideológiák át és újraértelmezettek így értelmetlenekké váltak, a pénz hatalma eltévelyedés, a gondolat átpolitizált, a politika gondolattalanított, az összefonódás a pénz, politika-ideológia között van-nincs (tetszés szerint aláhúzandó).
Kérdéses halálbüntetés
Miért kérdés még mindig a halálbüntetés léte vagy nemléte? Magyarországon már az 1990-es évektől nem alkalmazták, bár a törvényben, mint büntetés benne volt még, később az Alkotmánybíróság az alaptörvénnyel, az alapjogokkal ellentétesnek találta ezt a rendelkezést, így a törvényből kikerült. De nem úgy a közgondolkodásból.
Miért gondolkodnak a kérdésről szakjogászok, joghallgatók, bölcsészek és gyakorlatilag mindenki?
Magánbűnök - könyvajánló
2010 májusában a Budapest Bristol Könyvek sorában az elsőként jelent meg Thomas Runner: Magánbűnök című kötete. Keressék az Alexnadra könyvesboltjaiban!
A regény részlete itt olvasható.
A teljes regény - részletekben - honlapunkon hamarosan olvasható lesz.
Manapság kevés szó esik a katonai hírszerzésről, vajon hová lettek? Nyugdíjba vonultak talán? Aligha, a kémkedés a mai napokban is létező tevékenység, miért is mentek volna nyugdíjba a művelőik, mindig lesz, aki kíváncsi, és mindig lesz, aki a kíváncsiságot kiszolgálja. Mindegy milyen áron. Az nem lehet vitás, hogy vannak rablók, tolvajok, kábítószer árusok, gyilkosok, zugügyvédek, és hivatásos bűnözők. Itt élnek közöttünk. De itt él Konrád András egykori ügyészségi nyomozó is, – jelenleg bártulajdonos, – és akár akarja akár nem – leginkább nem – belebotlik valamilyen bűnesetbe, és ha már ott van utána is jár kellő alapossággal, és nem kis merészséggel a dolgoknak. Kémeket üldöz, rablókra vadászik, és a végére mindig kiderül az igazság.
