Budapest Bristol - Irodalmi folyóirat
Fekete Krisztus
A pályaudvarról buszra szálltam, arra, amelyik egész a városhatárig közlekedik. De rossz helyen szálltam le s persze eltévedtem a sok - szinte egyforma – görbe utca közt. Végül, ahogy ott álltam a téren, a málló vakolatú templom, a roggyant homlokú házak, meg egy megfeketedett Krisztus-szobor előtt, könnyűnek és boldognak éreztem magam. Szabadnak, egy megnevezhetetlen ígéret igézetében.
Maga a tanárnő? Megfordultam. Te álltál mögöttem: barna bőrű, fekete hajú sudár fiatalember. Oly hirtelen tűntél elő a semmiből, mint valami varázslat.
Besze vagyok, a kertész. A gereblyés ember – tetted hozzá mosolyogva. Kezet adtam: Fehér Anna. Tudom, mondtad. Mindenki tudja. Itt már nagyon várják... Szabad a csomagját? Szemtelenül megbámultál. Hagyja csak, mondtam, és felfelé néztem, mint mindig, amikor zavarban vagyok.
A szobor pupillátlan, vak szemét figyeltem. (Pontosabban: a szemek helyét. Merthogy az arca is hiányzott. De a fején még ott trónolt a megszenesedett töviskorona.)
Tetszik a Fekete Krisztus? Megjárta a tüzet a lelkem. Felgyújtották a bozótot, ahol állt. Abban perzselődött meg – itt rám villantottad a szemed, gyorsan, élesen – így mondják: „a bozótot". Pedig a deszkakápolna volt. A cigánytelepen , ugye, érti? Onnan való... No jöjjön, várja már a Bánlaki úr.
A hangod lágy volt, mint az esővíz: szívesen megmosakodtam volna vele. A járásod meg, ahogy előttem haladtál, akár egy nagyvadé: bársonyos és nesztelen. Csak ez a hirtelen lobbanó tekinteted: ebben volt valami nyugtalanító.
A távozó éjre kapaszkodva
"Különös nyár-éjszaka volt,
Kigyúladt öreg méhesünk,
Legszebb csikónk a lábát törte,
Álmomban élő volt a holt"
(Ady Endre: Emlékezés egy nyár-éjszakára)
görcsösen ébred a reggel
könnyek közt nyögnek a fák
valakik kopognak könnyed kezekkel
letöltik a hajnali részeg dalát
lassul az égi internet
atlanti bús szelek törnek
meg redőnyös ablakomon
támadnak sok-szájú szörnyek
az egyik belembe harap
magamat hegyre csúcsra álmodom
egyedül a felkelő nappal
fekete bársony bordó brokát
kihagyó halkuló aggyal
jéglábon gázol a fény a patakon át
Pazarló teremtés
megállítja a csillagokat egy szóra
bolygókra kapaszkodik a növő idő
mint tizenkét apostol a perc jő elő
miért állunk az éggömb alatt parányok
a létezésünk hogyan is lehetne arányos
valamiféle örökké nyíló rózsával
táguló szirmain másodperc a harmat
letörölhető mint a dér elhallgat
a csúfolódó szarka alig egy órája
kelt fel a nap fésülködik a láthatáron
felhő-haján még ül a borzas álom
találkoztam a téli rózsával társa is volt
épp olyan hihetetlen mint tudatos létem
e semmiség játék a szemérem
és kacérság kergetőzik nap és hold
oly hihetetlen mint a vágy és ölelés
mitől hevül a deres öregség
hát ezért járja szűnni nem akaró útját
pusztulásunkban feléled a rútság
csillagmezők halványulnak kegyetlen
a világosság maga az ok az egyetlen
hogy ez a zsugorodó szánalmas alak
az ember megszülessen és a nap
és a rózsa pusztuló társa legyen
Kudarcot vallottam
Északnyugaton születtem, a gyárak tövében nőttem fel. A faterom művezető volt, anyám a kantinban szolgált fel, egészen addig, amíg várandós nem lett velem. Amikor megszülettem, nem ment már vissza a kantinba. Apám sokat keresett, többet, mint a szomszédban lakó melósok, így aztán megtehette, hogy nem engedte dolgozni anyámat. Bár annyit sohase keresett, hiába dolgozott, hogy felköltözhettünk volna a szemben lévő dombra, ahol a mérnökök laktak önálló házakban, talán nem is akart, talán nem is engedték volna, annyi esze volt mindig, hogy meg se próbálja. Élete végéig ugyanannak a közösségnek a része maradt, ahol született és élt. Együtt vedelte a melósokkal a sört hétvégeken meg néha hétköznap esténként, együtt ünnepelték a karácsonyt meg a május elsejét, verekedett, ha belekötöttek, és maga is belekötött emberekbe. Így ment ez.
Anyám nagyon szép nő volt, emlékszem rá, bár elég gyerek voltam még, amikor meghalt. Ostoba baleset volt, semmi különös vagy drámai, egyszerűen a hatos busz elvétett egy kanyart azon a télen, megcsúszott az úttesten, és felszaladt a járdára, ahol oldalra fordult, mint egy döglött elefánt, és agyonnyomta anyámat.
Már akkor volt egy kisöcsém is. Ott maradtunk hárman, apám, az öcsém meg én.
Ezer pénz
A múlt év utolsó éjszakáján megdobták kővel a lányom szemét. Sötétedés után lobogó tüzeket gyújtottak a parton mindenfelé. Táncoló falusiak között mi is elvegyültünk. Nem láttuk, ki tette. Amíg a városi kórházban feküdt, kék üveggyöngyöket fűztem Ajnának, ez a legkedvesebb színe. Mindkét csuklójára tekerte a gyöngyeimet. Aki csak látta így, a párnáira támaszkodva, fehér kötéssel a szemein, megpihent a szépsége előtt. Akkor már sejtettem, hogy egyik szemére megvakult.
