Hűvös pincekocsmában ült második üveg borát iszogatva, közben lassan nehezülő fejjel a pohara mellett égő gyertya körül repdeső legyet figyelte. A kocsmárost leszámítva egyedül volt a helyiségben, s nem is vágyott társaságra. Leszokott már a zajos ivászatokról, jobb szeretett csak úgy magában. Ekkor szólalt meg a söntés mögül a csapos, hogy tudta-e, nem ő az egyetlen ilyen vendég errefele. Bár az, a Prikk, a régi Prikk már vagy isten tudja mióta nem járt itt. Kelletlenül bólintott, mintegy jelezve, hogy bizonyára, de ez most a legkevésbé sem érdekli.
A csapos folytatta. Az is mindig annál az asztalnál ült, viszont sosem fehér, hanem mindig savanyú vörösbort ivott. Talán öt évig, hogy annyit se mondott bikkmakk, aztán egyik este elkezdett folyni belőle a szó. Arról beszélt, amit valami rokona vagy ismerőse mondott neki, és ami azóta nem hagyja békében. Hogy már mindent éreztek és mindent gondoltak már előttük, és nem lett semmi. Ezért reménytelen bármit tenni, mert a múlt ködtégláiból építkezni olyan, mint tűzifába karcolni valami öröknek szánt titkot. Ellenben ha semmit sem csinálnak, akkor elsuhan mellettük az élet, akár a fronton fejük mellett a golyók. Az elérzett érzéseknek meg az elgondolt gondolatoknak új kabátot varrni pedig, ugyanolyan hasztalan: az összes kabátot megvarrták már. Ugyanakkor, hogyha nem varrnak új kabátot, pont olyan, mintha nem csinálnának semmit.
Hozott egy új palackkal, s leült az asztalhoz. Ahogy töltött, elhessentette a gyertyánál köröző legyet. Tovább beszélt. Ezután egy darabig naponta lejött, de ettől kezdve nem volt ugyanaz. Nos,...
Kizökkentette a kávéfőző sípolása. De még kavargott benne a mondat: ...a régi Prikket ugyanis különösen régebben, amikor még formásabban tudott berúgni – gyakran kerülgették igen különös érzések.
