Nyitva voltak. A mexikói lány, aki kiszolgálta, úgy nézett rá, mint egy emberi lényre. A szegények tudják, milyen az élet. Rendes lány. Vagy hát, elég rendes. Mert mindegyikük csak a bajt hozza az emberre. Minden csak a bajt hozza az emberre. Harrynek eszébe jutott egy mondás, amit egyszer hallott: Az élet lényege a szenvedés.
Harry az egyik régi asztalnál ült le. Jó volt a kávé. Harmincnyolc éves volt, és teljesen padlón. Szürcsölte a kávét, és merengett, hol rontotta el a dolgokat – illetve hol csinálta jól. Egyszerűen elege lett – a biztosítási ügynökösködésből, a szűk, üveggel leválasztott irodákból, az ügyfelekből; elege lett abból, hogy megcsalja a feleségét, hogy titkárnőket fogdos a liftben és a folyosón; elege lett a karácsonyi és szilveszteri bulikból, a kocsitörlesztésből, a bútor-részletfizetésből, a villany-, gáz- és vízszámlákból, az összes rohadt, kötelezően elvégzendő teendőből.
Elege lett, és kilépett, ennyi. Utána elég hamar jött a válás, majd az ivás, és egyszer csak kihullott a hálóból. Semmije nem volt, de hamarosan arra is rá kellett jönnie, hogy az sem egyszerű, ha az embernek semmije nincs. Az szimplán egy másfajta börtön. Bárcsak lenne egy szelídebb út valahol a kettő közt. Úgy tűnt, az embernek két választása van: vagy beszáll a mókuskerékbe, vagy hajléktalan lesz.
Harry felnézett, vele szemben egy férfi ült, maga is egy ötcentes kávét szorongatott. Negyvenes éveinek elején járhatott. Az öltözéke ugyanolyan szakadt volt, mint Harryé. A férfi sodort egy cigarettát, majd miközben rágyújtott, Harryre nézett.
– Hogy s mint? – kérdezte.
– Hát, ez jó kérdés – válaszolta Harry.
– Igen, bizony az.
Ültek, és itták a kávéjukat.
– Felmerül az emberben a kérdés, hogyan jut el idáig.
– Ja – mondta Harry.
– Egyébként, ha számít valamit, a nevem Williams.
– Az enyém Harry.
– Szólíts csak Billnek.
– Kösz.
– Olyan ábrázattal ülsz ott, mint aki épp most ért valaminek a végére.
– Csak belefáradtam a csövezésbe, de nagyon.
– Szeretnél visszakerülni a társadalomba, Harry?
– Nem, nem erről van szó. Hanem, arról, hogy ezt itt magam mögött hagynám már.
– Ott az öngyilkosság.
– Tudom.
– Figyelj, Harry, igazából csak egy kis készpénzre volna szükségünk, hogy fellélegezhessünk.
– Az tény, de hogyan?
– Hát, némi kockázattal jár.
– Mi lenne az?
– Régen betörő voltam. Nem rossz. De elkelne egy partner.
– Jó, végül is ott tartok, hogy lassan bármiben benne vagyok. Nem bírom már a felvizezett babot, az egyhetes fánkot, a menhelyet, a térítő előadásokat, mások horkolását.
– Csak egyetlen gond van: hogy jutunk el arra a környékre, ahol működni fogunk – mondta Bill.
– Van pár dollárom.
– Rendben. Akkor találkozzunk éjfélkor. Van egy ceruzád?
– Nincs.
– Várj, kérek egyet.
Bill visszajött egy ceruzával, fogott egy szalvétát, és ráírt valamit.
– Szállj fel a Beverly Hills-i buszra, és kérd meg a sofőrt, hogy szóljon, amikor ide értek. Aztán menj két utcát északnak. Ott várlak. Odatalálsz?
– Ott leszek.
– Feleséged, gyereked van? – kérdezte Bill.
– Volt – válaszolta Harry.
Hideg volt aznap éjszaka. Harry leszállt a buszról, és ment két utcát felfele. Sötét volt, nagyon sötét. Bill állt a sarkon, és egy sodort cigarettát szívott. A nyílt terepen állt, de egy nagy bokor mellett.
– Hello, Bill.
– Hello, Harry. Készen állsz egy új, jövedelmező karrierre?
– Igen.
– Remek. Na, régóta figyelem ezeket a helyeket, és azt hiszem, találtam egy jót. Egy félreeső házat. Bűzlik a pénztől. Félsz?
– Nem, egyáltalán nem.
– Akkor jó. Csak nyugi, gyere utánam.
Mentek másfél utcányit, aztán Bill átvágott két bokor közt, és egy ház előtti pázsitra értek. Megkerülték a házat, egy nagy, kétemeletes kérót. Bill megállt a hátsó ablaknál. Késsel elvágta a szúnyoghálót, majd megállt, és fülelt. Olyan volt, mint egy temető. Bill kiakasztotta a hálót és leemelte. Aztán nekiállt az ablaknak. Dolgozott rajta egy jó darabon, Harry pedig csak állt, és azt gondolta magában: Jézusom, egy amatőrrel vagyok. Egy dilissel. Aztán kinyílt az ablak, és Bill bemászott. A seggét riszálta, miközben furakodott befelé. „Röhejes – gondolta Harry. – Csinálnak ilyet a férfiak?"
– Gyere – szólt halkan Bill bentről.
Harry bemászott. Tényleg bűzlött a pénztől meg a bútorápolótól.
– Jézusom, Bill. Most már félek. Ennek semmi értelme.
– Ne beszélj hangosan! Eleged van a felvizezett babból, ugye?
– Igen.
– Hát akkor légy férfi.
Harry állt, miközben Bill fiókokat nyitogatott, és rakosgatta zsebre, amit talált bennük. Úgy tűnt, az ebédlőben vannak. Bill kanállal, késsel, villával tömködte a zsebeit. „Mit lehet ezekért kapni?", gondolta magában Harry.
Bill tovább rámolta az evőeszközöket a kabátzsebébe. Aztán leejtett egy kést. A padló kemény volt, szőnyeg nem volt rajta, a zaj pedig nagy volt és jól hallható.
– Ki van ott?
Nem válaszoltak.
– Azt kérdeztem, ki van ott?
– Mi van, Seymour? – hallatszott egy lány hangja.
– Mintha valamit hallottam volna. Zajra ébredtem.
– Ugyan már, aludj.
– Nem, mondom, hogy hallottam valamit.
Harry neszezést hallott, mint amikor valaki kikel az ágyból, majd lépteket. Aztán a férfi belépett az ebédlőbe. Fiatal volt, úgy 26-27 év körüli, körszakállas, hosszú hajú srác, pizsamában.
– Mi a faszt csináltok ti itt a házamban?
Bill odafordult Harryhez.
– Menj be a hálóba, lehet, hogy ott is van telefon. Ne engedd, hogy használja. Én ezt itt elintézem.
Harry a hálószoba felé indult, megtalálta az ajtót, bement, meglátott egy 23 körüli, szőke csajt, akinek csini hálóköntöséből kilógott a melle. Az éjjeliszekrényen volt egy telefon, de a lány még nem vette fel a kagylót. A kezét a szájához kapta, és felült.
– Ne sikíts, vagy megöllek – mondta Harry.
Állt és nézte a lányt, közben a feleségére gondolt, meg arra, hogy neki sosem volt ilyen felesége. Izzadni kezdett, elfogta a szédülés, és csak néztek egymás szemébe.
Harry leült az ágyra.
– Hagyd békén a feleségemet, vagy megöllek – kiáltotta a srác.
Bill akkor ért be vele a hálóba. Karkulcsba fogta, és a háta közepéhez egy kést szegezett.
– Nem bántjuk a feleségedet, ember, csak mondd meg, hol az a rohadt pénz, és már itt sem vagyunk.
– Mondtam már, csak annyi van, amennyi a pénztárcámban van.
– Bill rántott egyet a srácon, és egy kicsit beljebb nyomta a kést. A srác összerándult.
– Az ékszerek, vigyél az ékszerekhez – mondta Bill.
– Az fent van...
– Akkor gyerünk!
Harry nézte, ahogy Bill kiviszi a srácot. Aztán bámulta tovább a lányt, aki visszabámult rá. A szeme kék volt; írisze kitágult a félelemtől.
– Ne sikíts, mert megöllek, esküszöm, megöllek!
Az ajka remegni kezdett. Halvány rózsaszín volt, aztán már nem látszott, mert Harry rátapasztotta a száját az övére. Szakállas volt, áporodott, büdös, avas szagú, a lány pedig fehér, puha, törékeny, és egész testében remegett. Megfogta a fejét. Aztán kicsit hátradőlt, és a szemébe nézett. – Te kurva! – mondta. – Te rohadt kurva! – És újra megcsókolta, ezúttal keményebben. Mindketten az ágyra zuhantak. Harry már rúgta is le a cipőjét, s közben nyomta a lányt lefelé. Aztán leküzdötte a nadrágját, közben mindvégig fogta és csókolta a lányt. – Te kurva, te rohadt kurva...
– Ne, édes Istenem, ne! A feleségemet ne, ti rohadékok!
Harry nem hallotta, hogy beléptek a szobába. A srác felüvöltött. Aztán Harry egy hörgést hallott. Kihúzta a lányból, és felnézett. A srác a földön feküdt, átvágott torokkal; a vér ritmikusan spriccelt a földre.
– Megölted! – kiáltotta Harry.
– Üvöltött.
– Nem kellett volna megölnöd.
– Nem kellett volna megerőszakolnod a feleségét.
– Én nem erőszakoltam meg, te viszont megölted.
Ekkor a lány sikoltozni kezdett. Harry befogta a száját.
– És most mit csinálunk? – kérdezte.
– Őt is megöljük. Szemtanú.
– Én nem tudom megtenni – mondta Harry.
– Akkor majd megölöm én – mondta Bill.
– Ne hagyjuk kárba veszni.
– Akkor meg gyerünk, csináld.
– Tegyél valamit a szájába.
– Mindjárt szerzek valamit – mondta Bill, majd kihúzott egy fiókot, kivett belőle egy kendőt, és betömte vele a lány száját. Aztán csíkokra szaggatta a párnahuzatot, és bekötötte vele.
– Gyerünk, láss neki – mondta Bill.
A lány nem ellenkezett. Úgy tűnt, sokkos állapotban van.
Mikor Harry befejezte, Bill mászott rá. Harry nézte. Ez az. Így megy ez mindenhol a világon. Mikor a megszálló hadsereg bemasírozik valahová, rávetik magukat a nőkre. Mert ők a megszálló hadsereg.
Bill lemászott róla.
– A picsába, ez jó volt.
– Bill, ide hallgass, ne öljük meg.
– De beszélni fog. Szemtanú.
– Ha életben hagyjuk, nem fogja elmondani. Megér neki annyit.
– De, elmondja. Ismerem az emberi természetet. Később elmondja.
– Amúgy meg miért is ne adna fel olyan embereket, akik olyat tesznek, amit mi?
– Épp erről beszélek – mondta Bill. – Miért hagynánk?
– Kérdezzük meg. Beszéljünk vele. Kérdezzük meg, mit gondol.
– Tudom, mit gondol, ezért fogom megölni.
– Ne, Bill, kérlek. Legyen bennünk már ennyi emberség.
– Emberség? Most? Most már késő. Ha lettél volna annyira férfi, hogy nem kapod elő egyből a farkad...
– Bill, ne öld meg, én nem... én ezt nem bírom...
– Fordulj el.
– Bill, kérlek, ne...
– Azt mondtam, fordulj el, a kurva életbe!
Harry elfordult. Nem hallatszott semmilyen hang. Percek teltek el.
– Bill, megtetted?
– Igen. Fordulj csak meg, és nézz ide.
– Nem akarok. Menjünk. Tűnjünk el innen.
Ugyanazon az ablakon mentek ki, amelyiken bementek.
Odakint még hidegebb volt. A ház kivilágítatlan oldalán mentek végig, majd ki a bokrokon át az utcára.
– Bill?
– Igen?
– Már egész jól vagyok, mintha meg sem történt volna.
– De megtörtént.
Elindultak a buszmegálló felé. Éjszaka ritkán járt, a következőre lehet, hogy egy órát is várniuk kell. Megálltak a buszmegállóban, és megvizsgálták egymást, nincs-e rajtuk vér. Furcsamód nem volt. Sodortak hát két cigarettát.
Aztán Bill egyszer csak kiköpte a magáét.
– A kurva életbe! A rohadt kurva életbe!
– Mi a baj, Bill?
– Ottfelejtettük a pénztárcáját!
– A picsába – mondta Harry.
Fordította: Pritz Péter
(Szöveg a kiadó engedélyével.)
Charles Bukowski (1920–1994), amerikai író
Hihetetlenül termékeny író volt, műveinek egy részét kéziratban szétküldte különféle kiadóknak és sosem kerültek elő.
„Szabad formátumú, erős, fanyar humorú, és fájdalmasan őszinte író. Kedvelt témái közé tartoztak a mindennapi élet olyan elemei, mint a másnaposság, a szaros alsó, a komolyzene, a lóverseny, a kurvák... Életközege volt a csavargók, a prostituáltak, az utca népének mindennél átmenetibb és mindennél állandóbb világa. Nyelve az utca költészete, őszintesége a részeg hajnaloké, a másnapos borongásé." (Török Attila)
Még több Bukowski: A semmitől délre, Cartaphilus Kiadó, 2009
