„Az igazi élet, az élet, melyet végre felfedeztek és megvilágítottak,
az egyetlen élet, mely ezért valóban élt, ez az élet az irodalom"
(Marcel Proust)
„Szép frázis, doktor úr. Fantáziadús logika. Mióta van köze
a fantáziának a logikához?
Mostantól, Mr. Blank. Attól a pillanattól, hogy elkezdi folytatni a történetet.
Hát jó. Úgysincs jobb dolgom, nem igaz?"
(Paul Auster)
Paul AUSTER regényének címe (Utazások a szkriptóriumban1) a középkori írásosság hagyományát idézi fel. Azokat a helyeket, ahol hosszú évek fáradságos munkájával íródtak a könyvek az olvasó épülésére. A mű genette-i értelemben vett története2 is tulajdonképpen egy ilyen dolgozó szerzetesről szól. Valakiről, aki a szkriptóriumban irodalommal foglalkozik.
A szövegben kétféle elbeszélés zajlik, amelyeket én most elsődleges és másodlagos elbeszélésnek fogok nevezni. Ezekhez különböző narrációs technika járul. Az elsődleges elbeszélés, amely a fentebb említett történetet beszéli el, harmadik személyben íródó, ún. pszicho-narráció3. Ebben az esetben az elbeszélő beszél szereplőjének tudati folyamatairól, belelát a gondolataiba. Úgy tűnik, hogy a regény elsődleges elbeszélésének fontos szervezőelve a gondolatok részleges és esetleges közvetítettsége. A narrátor nem mond el mindent, ami a gondolatok világába tartozik, még azt sem, amit az olvasó esetleg elvárna egy lineárisan, célelvűen haladó történettől. Jó példa erre az első telefonbeszélgetés, amelyet a narrátor hangja sehol sem akaszt meg.Főhősünk Mr. Blank4, aki egy idegen szobában ébred és nem tudja, hogy hogyan került ide és voltaképpen ki is ő. Az elbeszélő narrációjából derül ki, hogy a szoba médiatechnológiákon keresztül is megfigyelt5. Az nem derül ki, hogy Mr. Blank ennek tudatában van-e. A narrátor nézőpontjának meghatározása, mintegy „kihámozása a szövegből" nehézségekbe ütközik. Egyrészt a technikai médiumok szemszögéből is beszél, azaz elmondja az azon keresztül érkező információkat, másrészt – ahogy fentebb írtam – tudósít Mr. Blank gondolatairól, emlékeiről, amelyek nem jegyződhetnek fel pusztán technikai eszközökön keresztül: „A fényképek nem hazudnak, viszont a teljes történetet sem mesélik el. Csupán az eltelt időt rögzítik, külső bizonyítékok." (8.) Önmagában már az érzések, gondolatok, emlékek ismerete is árulkodik az elbeszélő és hőse szoros kapcsolatáról.
Az elsődleges elbeszélés a minimalista próza jegyeit mutatja. A leírás igyekszik pontosan rögzíteni, lekövetni a főhős mozgását, cselekvését, testkódjait az elsődlegesen elbeszélt szintetikus világ terében, anélkül, hogy értelmezne. Az aprólékos leírás nem elsősorban az ábrázolást szolgálja, nem konkrét elképzeltet közvetít, hanem az olvasási időt lassítja le6 a történet tényleges idejéhez képest. Olyan ez, mintha lassított filmfelvételt néznénk. Ezáltal kimerevíti a képzeletünkben felépülő absztrakt képet, így erősítve az elsődleges elbeszélés térhatását. Az előadás hangneme fokozottan személytelen és szenvedélytelen, a narrátor roppant tudatosan mindig a lényegesre szorítkozva beszél. A dolgok csak annyiban vannak, amennyiben a hős kapcsolatba lép velük. Mr. Blank feladatának tekinti, hogy megértse a saját helyzetét, emiatt cselekszik és eközben tapasztal. A fentiek azt erősítik meg, hogy a harmadik személyű elbeszélő és Mr. Blank olyan kapcsolatban állnak egymással, mint az első személyű elbeszélésben a narrátor és múltbeli énje, akiről beszél. Másképpen egy tapasztaló énről és egy elbeszélő énről.7 Olyan írói eszközök győznek meg kettejük egzisztenciális kapcsolatáról, amelyek a technomédiumok tapasztalatát is fokozottan érvényesítik. A szereplők fellépése azonban tovább bonyolítja (talán fel is borítja) az így kialakult helyzetet. Ugyanis a regény valamennyi szereplője Auster más, korábbi regényeiből való. Saját világukból kilépve (azt azonban részlegesen mégis magukkal hozva) áthelyeződnek a tapasztaló én világába. Ez azt sugallja, hogy az író által létrehozott világ visszahat az író legszorosabban értett tapasztalati valóságára!
Itt kell rátérnünk a mű által felvetett, s az írással kapcsolatos etikai természetű dilemmákra. Mr. Blank különböző veszélyes „helyekre" küldi az „ügynökeit", ami miatt örökös lelkiismeret-furdalása van. Némelyek belátják a küldetés elkerülhetetlenségét (Anna) és segítik, míg mások (tudjuk meg egy szereplőtől) merényletet forralnak ellene (James P. Flood). Jellemző, hogy a védőügyvédje is ezek közül az alakok közül kerül ki. Érdekes, hogy a szereplőkről is készülnek fényképek, ami ironikus utalás a fotótechnika lehetőségeire: Auster a regényeiből fényképezett.
A történetbe ágyazódó másodlagos elbeszélés első személyű és ahogyan az elsődleges elbeszélés inkább „térbeli", úgy ez „időbeli". Egy, az előzőnél naivabb önelbeszélésről van szó. Mr. Blank világa határainak megkísértéseként az íróasztalához eljutva olvasni kezd. A kezébe akadó „gépelt kéziratféléről" nem tudja eldönteni, hogy az most igazi jelentés, vagy fikciós mű, egy kalandregény. Stílusa alapján lehet bármelyik, de a tartalom meghökkentő. Mr. Blank elbizonytalanodik: vajon kapcsolatban áll-e saját valóságával vagy nem? Mindenesetre, amikor orvosa a fikciós történet folytatására ösztönzi, megszűnnek aggályai és végeredményben megöli a főhőst, Sigmund Graf-ot.
A másodlagos elbeszélést minduntalan, ad hoc módon megszakítják az elsődleges világából érkező véletlenszerű események. Egy telefonhívás, egy látogatás, vagy egészen alpári, humoros történés, amely éppen egy hazafias érzésektől fűtött szónoklatot akaszt meg:
„Ha a Konföderáció ellenem fordult, az annyit jelent, hogy a Konföderáció önmaga ellen fordult. Már nem is remélem, hogy életben hagynak, de ha ezek a lapok olyasvalaki kezébe kerülnek, akinek van annyi bátorsága, hogy olyan szellemben olvassa, ahogy írták, halálom talán nem lesz teljesen hiábavaló.
Messze a távolban, kívül a szobán, kívül az épületen, amelyben a szoba található, Mr. Blank megint hallja egy madár rikoltását. A hang elvonja figyelmét, felpillant a lapról, félbeszakítva Sigmund Graf panaszos vallomását. Gyomrába hirtelen nyomás költözik, és mielőtt el tudná dönteni, hogy fájdalom vagy pusztán kényelmetlenség, belei kikürtölnek egy erős, visszhangzó fingot." (47.–48.)
Nehéznek látszik annak a kérdésnek az eldöntése, hogy vajon a váratlan egymásra következés gyengíti-e a „célelvűség benyomását"8? A narrációs egységek részben önállóak, részben kölcsönösen függenek egymástól. Ez az összetartozás (mindenféle különbségeik ellenére) még inkább erősödni fog, amikor Mr. Blank szerzőként lép színre és egy célelvű, egészleges, organikus történet megalkotása felé halad. Mégis úgy tűnik, a célelvűség kérdése apóriához vezet.
Fontos szólni az elsődleges elbeszélés által közvetített emlékekről, amelyek ugyan Mr. Blank emlékei, a narrátor szavaival. Ezekből két szituációt emelek ki, amelyek mégis összefüggésben vannak egymással. Amikor testi szüksége szólítja, és feláll a székből, csúszkálva megindul a padlón és nagy örömmel fedezi fel, hogy ez pont olyan, mikor régen, gyerekkorában korcsolyázott. Miközben Mr. Blank a téli sportok örömeinek hódol, spontán módon emlékezik előbb egy kislány elutasító szavaira (nem csókolja vissza), majd az ezt az eseményt feldolgozó anyai szavakra („Ne aggódj, van más kavics is a parton" 59.). A csak gondolati-nyelvi felülkerekedése a valóságos fölött vicces dolgot eredményez: Mr. Blank hanyatt esik, ráadásul a szükségétől is megszabadul. Most, hogy ezt az emléket az elbeszélő megosztotta velünk, lehetősége lesz beszámolni az ehhez kapcsolódó eseményről, amit már mi is érteni fogunk: Sophie-t tévesen azonosítani próbálja azzal a kislánnyal, akire visszaemlékezett. Ezt nem a róla készült fénykép motiválja, hanem a Mr. Blank által önkényesen kiválasztott dolgok: Sophie nevének kezdő betűje, Sophie nevetése és végső soron a (kislány) szavai.
Paul Auster könyve, mindazonáltal, hogy a kritika helytelenítette benne a posztmodern sablonosságot, olyan világot állít az olvasó elé, ahol a médiumok, úgymint nyelv, emlékezet, technika kusza egymásbafonódását figyelhetjük meg újra.
Jegyezetek
1 Paul AUSTER, Utazások a szkriptóriumban, Bp., Európa Könyvkiadó, 2007.
2 Gérard GENETTE, Az elbeszélő diszkurzus = Az irodalom elméletei I., szerk. THOMKA Beáta, Pécs, Jelenkor
Kiadó, 1996, 63.
3 Dorrit COHN, Áttetsző tudatok: A tudatfolyamatok ábrázolásának narratív módozatai a szépirodalomban = Az irodalom elméletei II., szerk. THOMKA Beáta, Pécs, Jelenkor Kiadó, 1996, 93.
4 Beszélő név, amely ismeretlen urat jelent.
5 „Meg kell jegyeznünk, hogy a mennyezeti kamera mellett az egyik falba mikrofont is ültettek, így minden neszt és hangot, amit Mr. Blank kelt, egy igen érzékeny digitális hangfelvevő rögzít és tárol. Ekképpen a testéből kiadott leghalkabb pisszegés vagy nyögés, legapróbb köhintés vagy szellentés is beszámolónk szerves részét képezi." AUSTER, 12. A médiumok jelenléte, a „bekamerázottság" hozzájárul a feszült légkör megteremtéséhez.
6 Umberto ECO, Hat séta a fikció erdejében, Bp., Európa Kiadó, 1995, 85.
7 Dorrit COHN, Áttetsző tudatok: Tudat az első személyben írt szövegeknél = Az irodalom elméletei II., szerk. THOMKA Beáta, Pécs, Jelenkor Kiadó, 1996, 104.
8 SZEGEDY-MASZÁK Mihály, Modern és posztmodern: ellentmondás vagy összhang? = SZ.-M. M., „Minta a szőnyegen": A műértelmezés esélyei, Bp., Balassi Kiadó, 1995, 247.
