Tudtam a nyavalyámról, hisz mifelénk sokan megkapták. Anyámat, testvéreimet még nem szállították el. Őket is hozzák valamikor. Együtt kell maradnunk, bármikor legyen is az a valamikor. Addig is hiányozni fognak.
Alig múltam huszonöt, és már két ujjam levált. Igaz, fertőzünk, de sokan immunisak. Nem terjed olyan könnyen. Rokonból bőven akad a hajón. A tengeribeteg unokabátyám, Polidor épp most okád az árbocrúd tövébe. A szigethez közeledve szinte mindenki megváltozik. Valaki beszélni kezd, mások rettegnek, néhányan —, akik eddig társalogtak — elhallgatnak és meredten figyelnek. Bennem , tompa közöny. Titán, a nagypofájú kofa is a rettegős fajtából való. Ki hitte volna... Beugrik a tengerbe. Csónakkal mennek utána.
Zavarba ejtően kék a tenger. Szokás rávágni, hogy a tenger kék, de ez az én kékem azúrkék. Tekintélyt parancsoló vízóriás. Fehéren fodrozódó hullámai a zord sziklasáv tövéhez csapódnak. Még innen, párszáz méterről is hallani „Paff... paff!", ha nincs zsivaj a hajón. Mintha a tenger kiáltaná: „Veszettül őrzünk majd titeket!" Sziget és szárazföld között öt-hat mérföld távolság lehet. Mindkét partszakasz sziklás. A pletyka szerint, aki átverekszi magát a drótkerítésen, annak a vérszomjas tigriscápákkal kell farkasszemet néznie. Néha partközelbe merészkednek; ott is húsz-harminc méter mély a víz. Ha valakinek csodával határos módon sikerül átúszni a túlpartra, az a kopár területen járőröző alakulatok martaléka lesz.
A kikötő alig száz méterre tőlünk. Fában gazdag, vadregényes hely. Várnak bennünket. Jóval lepukkantabbak, nálunk. Némelyiknek egész végtagja hiányzik. A régi rothadóknak feltétlenül meg kell bámulni a friss rothadókat.
Kiáltások és ostorcsapások, s mi egykettőre a szárazföldön. Néhány alak, fa vagy szikla mögül figyel. Mint később megtudom, ők a nőlesők. Az új szállítmány jelenti számukra a reményt. Ők a sérült vadak, az elesettek. Képtelenek szerezni a meglévő állományból.
Gyenge a felhozatal. Alig akad szemrevaló. Pár fiatalabb, bájos lányka, de még zsengék. Mégis... akad köztük egy kedves arcú, fül nélküli hölgy. Vonásai nemesek.
Parányi szigetállam. Templom, rendőrség, pénzintézet, iskola,cégek és lakóépületek. Még kávézója is van.
Egy öbölre nyíló sziklabarlangban fertőtlenítik ruhánkat. Mintha valamit számítana. Élnek itt papok és tanítók, akik hosszú évtizedek után is sterilek.
A tengerparton asszonykák mossák rongyaikat. Kiszáradt, beteg pálma alatt, hosszú hajú, búskomor fiatalember bámulja a földet. Sovány és lerobbant. Megvannak a végtagjai, bőre viszont hólyagos. Az ilyenek nedvesen fertőznek.
A posta felett szállásolnak el, két hallgatag emberrel. Artemon ötven körüli, Filomén még nincs harminc. Mindketten száradásra hajlamosak. Filoménnak parányi az álla. Meséli, hogy miután megfertőződött, rosszakarói mindig így bosszantották: „Mi az, öcskös, leesett az állad?"
Csak később tudom meg, hogy apa és fia. Az elszakadás miatt ilyen deprimáltak. Családjuk nem fertőződött meg. Ebben legalább hasonlítunk egymásra.
Az épületből kilépve, jobbra a művégtagárus boltja, balra a biztosító. A sziget fizetőeszköze a lepratallér. Ha valaki munkát vállal, pluszjövedelemhez jut. A léhűtők, inaktívak is kapnak, igaz, csak keveset. Nyitva áll az ingyenkonyha. Nem kötelező a kávéház vagy a halsütöde körül lebzselni.
Az orvos, Tézeusz tíz éve szolgál a szigeten. Periklész, a pék hatvanévesen betegedett meg. Tézeusz szerint már harmincéves kora előtt megfertőződött, hosszú évekig csak lappangott benne alattomosan.
A külső területeken számos szobaméretű sziklavájatot alkotott a természet. Zöme a tengerbe nyúló, meredek sziklafalakon keletkezett. Kitaszítottak, deviánsak és csendben haldoklók laknak bennük. A frekventáltabbak az út feletti magaslatokban húzódnak.
Krisztus követője, Oresztész zarándok is egy ilyen vájatban él. Bálványként tisztelik, sok jót cselekedett; tallérjait rendszerint a templomnak adományozza. Sorsát maga választotta, idejött vezekelni, majd ő is beteg lett. Miután állapota kritikussá vált, magányba vonult. Egyedül az Úrral kíván közösséget alkotni.
Lakótársaim betonkeret-szomorúságba rejtőznek; előlem és mások elől. Ártalmatlan, csendes nyomorultak. Váltunk azért szót néha.
Egy szomjazó lány támaszkodik a halbódé asztalára. Meghívom két krigli citromvízre. Nerinának hívják. A környék halait fogdossa a tulajdonos megbízásából, de ma elkerülte a szerencse, nem fogott semmit.
Habár néhány foga és szájának jobbszéle hiányzik, feltűnően formás idomai vannak. A fogadóssal megegyezett, hogy munkájáért cserében tallért nem, ellenben szállást és betevőt kap. Rendelkezésére áll két szolgalelkű segéd, egy kisméretű bárka, és egy ötször ötméteres halászháló.
Nerina állapota közepesen előrehaladott, két ujja korábban levált. Tézeusz szerint hamarosan hasonló sors vár a bal mutatóujjra is. Jobb csuklója gyenge, ám előbb az ujjak hullására lát nagyobb sanszot a doktor. Nerina szorgalmasan issza a vitaminteát. Állapota ettől valamelyest stabilizálódott, s szőke haja kifényesedett, mint lánykorában.
Nerinával a kikötőben sétálunk, aztán minél messzebb a lakott részektől.
Elmeséli, hogyan került ide. Él a története, magam előtt látom az őrmestert, aki beleszeretett, és csak azért fertőzte meg, hogy uralkodhasson rajta. Nerinát saját tulajdonának tekintette. A betegség kitörése előtt bebizonyította a lány fertőzöttségét. Mondvacsinált bizonyíték volt, de fontos ember lévén szemet hunytak felette.
Nerinát sziklavájatban tartotta fogva. Gyakran kelt útra. Újabb betegeket hozott a szigetre. A lányt ilyenkor ivócimboráira bízta. Borral fizette meg őket, de amazok nem érték be annyival. Megerőszakolták Nerinát.
Az őrmester tudomására jutott az árulás. Szekercével támadt cimboráira, de azok a tengerbe vetették. Az incidens közben megszökő lány menedéket kért a paptól, később a halbódé tulajdonosához szegődött. A kereskedő ügyességét, munkaerejét használta fel, és azóta is használja.
Nerinával bejártuk a sziget nagy részét. A legkáprázatosabb kilátáshoz, az északi csücsökhöz érünk. A lány ezen a szent helyen fejezi be történetét. Kéz a kézben, a meghitt csendben. Örülök a fertőzöttségemnek.. Ha életem másképp alakul, sohasem ismerem meg őt. Ez az a pillanat, amikor meg kell csókolnom. Amint felé fordulok, rettenetes fájdalommal üvöltök fel. Keze kezemben, ám ő sehol. Elhajítom a belém kapaszkodó kacsót; vagy ötven méterre landol a tengerbe.
Hetek múlva Nerina divatos műkézzel sétafikál a posta előtt. Mondja, hogy nem mocorgott szívében szikra. Elege van a szenvedély nélküli kapcsolatokból, melyekből mindig a férfi kerül ki győztesen. Jól is jött neki a spontán tagleválás, így tapintatosan távozhatott, s nem kellett megzavarnia az általam átélt romantikát.
Összejött a nála vagy húsz évvel idősebb művégtag-kereskedővel. Az öreg, mintha erre várt volna, habozás nélkül és ingyen készítette el Nerina műkacsóját.
A minap megesküdtek. Pletykás szájtól hallom, hogy mihelyt a végtagkereskedő ráhúzta a még ép gyűrűsujjra a karikagyűrűt, az menten letörött. A kereskedő rutinosan korrigált, fürgén kisujjra húzta a gyűrűt. Szerencsére az a helyén maradt. A hosszú templomi szertartás alatt a násznépből többen megváltak leszáradt testdarabkáiktól. A pap így búcsúzott: „A ceremónia véget ért, kérem, szedjék össze elhullajtott testrészeiket!"
Este Filoménnal beszélgetek. Mindketten az ágyban. Artemon mélyen húzza a lóbőrt. Filomén elvesztett családjáról mesél, én köddé vált szerelmemet idézem fel. Felgyújtom a kislámpát, és búfelejtés gyanánt nekifogunk a hónapok óta tárolt, kancsónyi Zeusz-bornak.
Filomén elfecsegi, hogy a helyi kocsmáros felejti a szavakat. Ez igen ritka alfaja betegségünknek; gondolatleprának hívják. Ő az egyetlen ilyen a szigeten. Mindene ép, de a gondolatai... befejezetlenek, mint az iménti mondat. Egyre gyakrabban törik le gondolatainak vége. Tézeusz szerint jó három év múlva lesz agyhalott.
Filoménnak megárt a bor. Kisétálunk a tenger felé nyúló sarlósziklához. Túlvilági hangulat. Ott ücsörgünk, alattunk mélyfekete víz-végtelen. A csillagok tőlünk lévő távolságán töprengünk, és hogy melyik közülük csupán fény, az évmilliárdokra visszanyúló csillaghalálból. Odalent biztosan cápák hemzsegnek, mintegy érezve közelségünket. Filomén lábát lóbálja, dohányt vesz elő, félreérthető mozdulattal kínálja, de látom, rossz néven venné, ha elfogadnám.
Két lelki nyomorult csak mélyebbre rántja egymást, mégis ebben a mélységben találunk egymásra, a szó- és gondolatfakasztó bor segítségével. Az sem zavar, hogy félti a dohányát. Filomén is átéli baráttá válásunk katarzisát. Zavarában lendületesebben lóbálja lábát. Egyik erőteljesebb lendítésnél bokától leválik a bal lábfeje, és cipőstől, zoknistól a tengerbe zuhan. Dörgedelmeset kiált: „Most hogy a francba megyek innen?" Igyekszem tréfával oldani e bosszantó történést: „Így lészen a cipelésre hivatott testrészből közönséges cápaeledel!" Nem nevet, nem reagál. Támaszom alatt, ha csigaléptekkel is, de hazabicegünk.
*
Húsz év elteltével túl vagyok egy beteljesületlen szerelmen, barátot szereztem, és kitanultam a testhulladék-égető mesterséget. Mifelénk azt többre értékelik, mint a fodrászt vagy tűzoltót.
Jó ideje figyelem a jeleket... madarakon, halakon, bogarakon. Ízeltlábak, uszonyok, tollak, csőrök itt-ott elhullajtva. Ősszel pedig az a sok falevél... Az elhagyatott keleti területen komplett madár-fél hullott alá. Nem találták meg a másik felét... Talán túlélte.
Sokaknak egészséges gyermeke születik, de inkább fertőzött újszülöttekért imádkoznak... „Legyen ragyavert, mint mi! Akkor maradhat, máskülönben elviszik tőlünk... örökre..."
Elmenni innen... rég lemondtam róla. Az arcokat nézve, beletörődtek. Legalábbis a többség. Mindig vannak lázadók, főleg a frissek közül. Ám évek alatt ők is beleszelídülnek sorsukba.
Amikor leszálltunk a hajóról és végigmentünk a sötét alagúton, elénk tárult a város. Tudtam, hogy nincs visszaút. Ám a bizakodás bekebelezte a józan ítélőképességet. Vártunk, várunk valami szabadítóra; talán gyógyulásra. /Esetünkben ez maga a halál/.
Tézeusz tegnap csúnyán belegázolt a lelkembe. Véleménye szerint finoman szólva is meg vannak számlálva a napjaim. Sarlatán. Ő beszél a nyolcvankét évével. Negyvenöt éves vagyok. Igaz, sokan elmentek közülük. Artemon is. Este még jó éjt kívánt, reggelre teste az ágyon, feje a padlón.
Már azt sem tudom, örüljek-e a nemrég kirajzolódott ráncaimnak. Jelenthet érettséget, de halotti maszkom elő-leheletét is.
Filomén áttétes gondolatleprás lett, utóbbi időkben gyakran társalgott a kocsmárossal. E ritka betegség így terjed, még csak közös pohárból se kell inni hozzá.
Megérkezik idén a második hajó. Közelébe botorkálok, hátha akad friss hús. Meghúzódok egy testmagas kő mögött, de azért ki-kilesek. Tömve emberrel, fiatal hölgy is bőven akad. Már látni az arcokat. Szemrevalóak! Rézvörös... Neki hófehér a bőre... ott meg egy fényes-szőke. Meglát a hófehér bőrű. Kétségbeesve, noha meleg mosollyal jön felém. Védőjének választott! Töretlenül közelít. Mintha rajtam keresztül akarna a tengerbe jutni. Ott van anyám! Engem keres zokogva. Nem mutatkozom előtte, lesz bőven időnk egymásra. A lány már sehol.
Történetünk bizony még sokáig tart. Hosszú évekig. A halálomig biztos. Visszavonulok. Kérem, távolodjanak el szigetünktől. Aki leírásomon keresztül látogatott hozzánk, vagy hírként kapta meg, ők is... amilyen gyorsan csak lehet. Váljék zavarossá, homályossá jelenünk s múltunk. Mindenki térjen vissza a valóságba; szeretteikhez, önön életéhez.
Rég elmúltunk. Igaz, egy kósza gondolatban, emlékfoszlányban, leírásban még előkerülünk, fel-felvillanunk. Mint azok a fodrozódó, fehér hullámtaréjok az örök-kék tengeren.
