– Nyári idegenvezető tanfolyam? – nézett rám apám kissé méltatlankodva – Muszáj neked ezt csinálni?– Nem fizetnek rosszul – hazudtam. (Nem akartam, hogy megtudja: kiszabadulnék már, akármennyi időre, az öregség áporodott bánatát árasztó fővárosi lakásból.)
– Misi nélkül mész? (Igen, Misi nélkül megyek. Muszáj menekülnöm a derék tanársegéd – többszörös önjelölt vőlegény - fojtogató ragaszkodása elől. Ha már nincs erőm szakítani.)
– Őszintén szólva, apa, még nem tudom – hazudtam ismét – Ne izgulj, megbeszélem vele.
Aztán másnap szó nélkül levonatoztam ide, a Mátra aljába. S ahogy ott álltam a kastély oroszlánjai előtt, magam se értettem, mi történt. Hirtelen könnyűnek és boldognak éreztem magam. Szabadnak, egy megnevezhetetlen ígéret igézetében. – Maga a tanárnő? – Megfordultam. Egy sötét bőrű, fekete hajú sudár fiatalember állott mögöttem, oly hirtelen előtűnve a semmiből, mint valami varázslat. – Besze vagyok, a kertész. A gereblyés ember – tette hozzá mosolyogva. Kezet adtam:
– Fehér Anna.
– Tudom. Mindenki tudja. Itt már nagyon várják. Jöjjön, megmutatom, hol fog lakni...Szabad a csomagját?
– Inkább magam viszem!
– Ahogy óhajtja, kedves Anna...
A hangja lágy volt, mint az esővíz, szívesen megmosakodtam volna vele. A járása, ahogy haladt előttem, akár valami nagyvadé, bársonyos és nesztelen.
Csak egy utcával odébb sárgállott az oszlopos-tornácos, egyemeletes műparaszt ház és benne a takaros szoba, ahol a kastély vendégeit szállásolták el.
– Még találkozunk ma – mosolygott titokzatosan a gereblyés ember és oly gyorsan, ahogy jött, el is tűnt a fasorban.
–Jó lesz, lelkem, ha vigyáz ezzel a füstös képű macsóval – mondta egy szentkép alatt a
fejkendős Eufrozina néni, elém rakva a vendégkönyvet – már minden süldőlánynak elcsavarta a fejét a környéken. És azt mondják, még lop is.
–Nem kell engem félteni. Nem vagyok már süldőlány – válaszoltam, kissé sértetten. – Egyébként is elegem van a férfiakból.
– Ugyan, galambom, hát hány éves magácska? – Erre már nem feleltem semmit, mentem egyenest az igazgatóhoz, bemutatkozni. (Nem hazudtam: valóban elegem volt férfi ismerőseimből. Az apám furkálódásaiból, az időnként felbukkanó perc-emberkék kérkedő jelentéktelenségéből, no meg a megszokásból-vőlegény Misi fárasztó lelkesedéséből.)
Az igazgató úr az életkoromon csodálkozott: hogyan? Csak tavaly végeztem? Csak huszonhat éves vagyok és az egyetem engem küld egy ilyen „heflektált" helyre oktatónak? Egyetemi tanárt vártak volna. (Igyekezett szigorúnak és fontosnak látszani, de raccsolása mulatságossá szelídítette.)
Aztán délután, hajdani várurak poros portréi között megtartottam az első órám. Elsőnek a lázadó költőről, a kastély híres vendégéről adtam elő. A hallgatók közt ott ült Besze . Hosszúkás arca komoly, feszült figyelmet mutatott. És akkor – leszámítva barnaságát, fekete szemének izzását – hirtelen rájöttem, mi az, ami megdöbbentett benne: a hasonlósága előadásom tárgyával. Ugyanaz a fejforma, ugyanaz a magas homlok, a büszke orr, a kissé kihívó, dacos tekintet. (Jól ismertem a költő arcát, arról a rézkarcról, amin prémes galléros, zsinóros atillában látható, egy kissé teátrálisan hullámzó drapéria előtt. Ott díszeleg az annak a könyvnek a címlapján, amit a disszertációmhoz is felhasználtam: „Füger nyomán rézbe metszette F. John"). Ez a felismerés – bármi mulatságos volt is – felizgatott. Alig tudtam összefoglalni a mondókámat a száműzetésbe kényszerített nagy hazafiról, a kufsteini börtönt megjárt rabról és némileg dadogva diktáltam le az előre kigondolt tesztkérdéseket is. Lopva figyeltem Beszét, szeme komoly rebbenését, mialatt a hallgatók sóhajtozva, vakarózva a válaszokat írták. Azóta két hónap telt el.
Most ott ültem a padon, szemközt a park bejáratával. Friss volt a szeptemberi reggel. A nyírott gyep édeszöld illata, mint indiai fűszer, orromat csiklandozta. A nagy vadgesztenye fák kékes árnyakkal pásztázták a kert bokrait és puha, fehér volt a csend. A szomszédos iskolában már elült a reggeli zsivaj, a kastélyban még nem kezdődött meg a látogatók rohama.
Ott ültem a kedvenc helyemen és őrá vártam. Időnként az alibiként magammal hozott tananyagra – a saját disszertációmra – pillantottam. Meg az oroszlánokra. (A derék címerállatok kétszázötven év óta kushadnak a bejárat oszlopain, de ahelyett, hogy az érkezőket figyelnék, egymást tartják szemmel. Akár a kisváros lakói, gondoltam.) Még sose éreztem ekkora boldogságot. „A gereblyés ember" nemsokára megjelenik, hogy összegyűjtse a halott leveleket, melyek most lassan pörögve, az elmúlás bódulatában hullanak alá.
A karórámra néztem: fél nyolc. Már itt kéne lennie. A várakozás, mint elszabadult mozigép, beindította együttlétünk képeit. Egy hónapja kezdődött, a nyári koncerten , egy miskolci művelődési házban. Középtájban ültem és csodálkozva pillantottam meg őt az első sorban. A Kilencedik szólt, a sokszor átélt pillanat, ahogy a hegedűk hangjai szinte csavarmenetben hatolnak belém. S a tetőponton, mikor a recitativo, akár egy folyó, elárasztja a termet, Besze behunyta a szemét. Megdöbbentem. Számomra e percben egy új ember született, visszavonhatatlanul.
A koncert után kisétáltunk a tópartra. Valami ünnepi könnyedség lebegett köröttünk. A vízről fényes tüzek emelkedtek az égig. A naplemente aranya kiömlött a tóból, beburkolta első csókjainkat. Lehetetlennek tűnt, hogy ez a pillanat ne tartson örökké – de egy óra múlva már a távolsági buszon ültünk.
Szótlanul fogtuk egymás kezét. A külvilág – egy diszkós társaság hangos hablatyolása – csak mint valami tenger alatti zörej hatolt el hozzánk.
Két óra múlva már a vendégház szobájában voltunk. Nem oltottuk el a villanyt. Besze lágyan beletúrt a hajamba, a fogai, mint a gyöngysor, villogtak. Különös gyengédség és hála fogott el. Magamhoz szorítottam a fiút és simogatni kezdtem, mint egy kisgyereket. Ismerősen hunyta le a szemét. Szempillái, e verdeső kis szárnyak, meztelen testemre szálltak. Szívem vadul verte az édes izgalom dallamát. Egy ismeretlen élőlény támadt fel a testemben, követelve jogait. Mintegy álomban dobáltuk le magunkról a ruhákat, áhítattal simogattuk egymást.
– Nem kell vigyázni? – kérdezte súgva ő.
– Nem – hazudtam s egy pillanatra megdöbbentem. (Gyereket akarok?) Ettől a csaknem ismeretlen fiútól? Nem válaszoltam magamnak. De rögtön tudtam is, hogy épp ez a válasz.) – Tetszik a meztelen igazság? – kérdeztem, látva, hogy gyönyörködik bennem.
Rólad mintáznám az igazság szigorú szobrát – súgta vissza ő, gyerekes elragadtatással...
Szeretkezés után, ahogy felszabadult testünk a langyos, könnyű párában úszott, szívesen megkérdeztem volna: miért mondta, hogy „szigorú?" (Talán a korkülönbség miatt?) De félelem fogott el a beszédtől, tudva, mennyire ormótlanok olyankor a szavak. Mindent összetörhetnek. És hirtelen egyedül szerettem volna maradni, hogy felidézzem, összerakjam az egészet újra.
Szótlanul öltöztünk fel.
– Mennem kell – mondta ő kissé sután. Én meg úgy tettem, mintha kibámulnék az ablakon – leplezendő, hogy egyfolytában csak az elmúlt percekre gondolok. (Máris ismerkedtem a mindig új fájdalommal, amit akkor érez az ember, amikor épp elmúlik az, ami csak egyszer lehetséges).
Most ott a padon szorongás fogott el. A félelem: önmagamtól. Hát engem, a józant, a mindig-okosat, ennyire rabul ejthet egyetlen éjszaka?
Mert az éjszaka sok éjszakában folytatódott. Reggel a padról, miközben ő a holt leveleket gyűjtötte, néha sikerült pár szót váltanunk. A délutáni órák alatt csak a szemünk kereshette egymást. Az esték sötétjében a testünk is. (Kétszer egymás után lekattantom a villanyt: ezzel jelzem, ha szabad a pálya...)
De ma reggel valami történhetett. Miért nem jön? Nehezen fogom kibírni délutánig...Hirtelen állok fel a padról, mint akinek fontos dolog jut eszébe.
Végigmegyek a gesztenye-fasoron: egymást ölelő ágak – rebbenő kezek – zöld alagutat formálnak a fejem felett. Siető léptekkel sétálok végig a kisváros takaros főutcáján, majd fel, a Kálváriadombra. (Mintha a fájdalomtörténet stációitól várnám, hogy megnyugtassanak!) Odafent találkozom a Pléhkrisztussal: rozsdás a szívén a seb.
Az asztalomon Misi levele vár. (Szemrehányás és fogadkozás: hogy tehettem ilyet, hogy csak úgy szó nélkül, búcsú nélkül? Miért hagytam otthon a mobilomat? No majd legközelebb együtt! S végül az örökös búcsú-sztereotípia: „csóközön!")
Fel-alá sétálok a recsegő-padlós szobában, mint valami ketrecben, a délutáni nap fénypászmái között. Nehezen telnek a percek. Végre indulhatok. (Útközben, mintha félnék is attól, amit kívánok, a postáról felhívom Misit: „Holnap lejövök érted...Csóközön!")
Késve érek a kastélyba. Amerre elhaladok a folyosón, elcsendesednek a hallgatók. „A vizsgadrukk", mondom magamnak, mert félek, hogy valami más.
Besze jön be legutoljára. Az utolsó padba ül le. Ahogy ránézek, elkapja a tekintetét. Hálásnak kéne lennem ezért: íme, segít megőriznem – mit is? Az önuralmat? A távolság hazug látszatát? De ő feláll, valahová a hátam mögé néz és azt mondja:
– Tanárnő, lenne egy kérdésem.
– Mondja csak – és érzem, hogy lángvörös az arcom.
– Tanárnő azt írja a disszertációjában: Batsányi, a költő hiába tisztázta magát a Martinovics-összeesküvés perében. Menekülnie kellett a hazából. Mert a Moirák így akarták...Megmondaná nekünk, kik azok a Moirák?
– „Moira" azt jelenti: „osztályrész" – hallom a saját hangomat, kívülről és rekedten – a Moirák a hórák testvérei, a párkák. A végzetet személyesítik meg...A sorsot, ami elkerülhetetlen...Van még kérdése valakinek?
Pisszenés se hallatszik. Letelik az óra. Beszedem a dolgozatokat. Nem merek Beszére nézni, hónom alatt a tesztlapokkal kisietek a folyosóra, a parkba, az utcára, föl a szobámba. Legelőször az ő dolgozatát olvasom el és nem csalódom. Akárcsak az előző felméréseken, most is minden kérdésre kitűnő választ adott. Szép kerek hasú ötöst kanyarítok rá. Épp valami tréfás szövegen kezdek el gondolkodni, amivel este, ha szokás szerint besurran hozzám, mint az árnyék, felköszönthetem. (Az okost, a sokoldalút, a semmiből ölembe esett sötét gyémántot). Akkor egy kétrét hajtott kockás lap csúszik ki a papírkupacból. Összerándul a gyomrom: rögtön látszik, hogy nem dolgozat. Nagy szálkás, nyomtatott betűkkel ez áll rajta: „Legközelebb nézd meg jobban, te böszme szuka, kinek adsz ötöst!"
Először ingerült, majd egyre nyugodtabb, lassú mozdulatokkal ezernyi apró darabra tépem és lehúzom a vécén a gyűlölet üzenetét.
Igazából nem ér a dolog váratlanul. Csak a „böszme szukából" kicsapó kígyóláng hőfoka borzaszt. Kis ideig töprengek, ki vetemedhetett erre. De a türelmetlenség, amivel őt várom, letompítja kíváncsiságomat.
Csakhogy nem jön. Elmúlik a vacsoraidő, hét óra, nyolc és kilenc, elhalkulnak az utcai zajok. Fel-alá járkálok boldogságom ketrecében. Aztán elfáradva, lefekszem, az osztályzatra váró dolgozatokkal a kezemben. De a betűk helyett a száraz faleveleket figyelem: hátha zizegésük az ő lépteit jelzi?
Végre reggel felé elszenderedek. Álmomban őmellette fekszem a tengerparton. Felriadok, de csak a testének lenyomatát találom a forró homokban. Elindulok megkeresni. Egy ablaktalan házba lépek, parányi ajtón, mely magától becsapódik mögöttem. Szorongva indulok el egy szűk folyosón, mely egyre alacsonyabb, már csak négykézláb mászva tudok haladni benne, már csak hason csúszva... Hallom, érzem, hogy ver a szívem, amikor arra ébredek, hogy a vállamat rázogatják.
Eufrozina néni bazedovos szemei izgatottan csillognak:
– Ébredjen, lelkecském, ébredjen, drágaságom! Az igazgató úr hívatja... Halaszthatatlan ügy, azt mondja.
Az igazgatói szobában most is háromnegyedére vannak leeresztve a redőnyök.
De a főnök most nem kínál hellyel, rögtön nekem szegzi a kérdést:
– Mondja, milyen tanuló ez a Besze?
– Kitűnő.
– És szorgalmas is?
– A legszorgalmasabb az osztályban. Toronymagasan a legjobb. Még sokra viheti.
– Nocsak...És ehhez mit szól? – Egy papírt tesz elém. Ugyanaz a szöveg, mint a széttépett cédulán. S a hátoldalán az ismerős szálkás betűkkel: „A tanárnőnek küldtem, aki annyira szereti a cigánypecsenyét". Aláírás persze itt sincs.
– Őszintén válaszoljon, kérem – mintha mély kútból jönne, tompa az igazgató hangja – Kapott maga is ilyen levelet?
– Nem – mondom én és ég a fülem. (Mint kislány koromban, ha intőt vittem haza.)
– Hála Istennek – sóhajt fel megkönnyebbülve felettesem – Akkor, ugye, vehetjük úgy, mintha semmi se történt volna? – Rábólintok :
– Vehetjük – s a levél, levedlett kígyóbőr, máris darabokra tépve hever az asztalon.
– Köszönöm, kollegina. Befejeztük. Megtarthatja az órát.
Nem tartom meg. Közlöm az osztállyal, hogy befejeztem a tanfolyamot. (S már meg se lepődöm azon, hogy Beszét megint nem látom).
– De miért, tanárnő? Miért hagy itt minket? – kérdezi a vörös hajú, szeplős Minárcsik és a többiekre kacsint – Itt mindenki szereti magát! – Hogy bizonyítsuk be? – Tartsunk fáklyásmenetet az ablaka alatt? – Á, ahhoz nem elég sötét a képünk! – süvítenek a hangok gonoszul köröttem.
Megállok az ajtóban. A szemükbe nézek és azt kérdezem:
– Nem tudják, Besze hol van?
Néma csend . Az a bizonyos légyzizegéses. Aztán Minárcsik – gúnyosan hunyorogva - azt mondja:
– Roppant sajnálatos, tanárnő... A kiváló Besze úr olajra lépett...Senki se tudja, hol sertepertéli most a leveleket...- Én meg oly erővel csapom rájuk az ajtót, hogy lehullik körötte a vakolat. És egész a folyosó végéig kísér a hiénakacaj.
Már párás az este. Az első szeptemberi köd. Útitáskámmal a kezemben lépdelek a kastély felé. Hirtelen megállok: nem, ez lehetetlen. A költő, a festményről ismerős alak ül a padon: a dacos tekintet, a büszke orr, a magas homlok, a zsinóros atilla, a keményprémes gallér. Nevetséges, mondom magamnak, és újra nekiiramodom. Ez a baj velem, morfondírozok, ahogy elhaladok az üres pad mellett. A fantáziám! Újra és újra erőt kell vennem rajta, ha nem akarom, hogy végletes dolgok felé ragadjon. Mert két Fehér Anna létezik. S ezek, akár a kastély ikeroroszlánjai, folyvást csak egymással farkasszemeznek.
A gesztenyesoron ő bukkan fel a ködből.
– Hol voltál eddig?
– Ott vártalak, a padon.
– Tényleg? A dolgozatod...
– Abbahagyom.
– Miért? Te vagy a legjobb!
– Apám meghalt. Betemette a kút – szinte egykedvűen mondja ezt - Vigyázni kell anyámra. Egyedül van a házban.
Sikerül nekem is egykedvűnek látszanom.
– Kár – mondom és a fekete haját bámulom. Tükröződik rajta a Hold.
– Tudod mit? Menjünk vacsorázni – és rám kacsint, csibészesen.
– És ha meglátnak így, együtt?
– Már úgyis mindegy. Szereted a harcsa pörköltet?
– Soha életemben...
– Én hívlak meg.
Egy kerthelységben ülünk le. Cigányzene és telihold. Hozzá dús vörösbor. Ő hirtelen feláll. Minden porcikáját, még a fülét és a fejbőrét is ütemre mozgatja. Egymáshoz dőlünk a nevetéstől és vad táncba kezdünk. Körbetáncoljuk a zenekart, az asztalokat, az egész helységet. Kész őrültség, amit művelünk.
Aztán érzem, hogy valaki figyel. Egy vörhenyes arcú, nyakigláb alak. Ott áll, és engem bámul, behúzott fejjel. Mint egy kérdőjel. Az arca vak tükör. Mellém lép.
– Szabad, kis csöcsös? – dühös pillantást vetek rá, mire megtántorodik, mintha a falon lógna.
– Nincs lekérés, öreg – szól hozzá szelíden Besze – húzzál innét.
– Anyádba, füstös! – és a kezében egy kés pengéje villan – a putridba, vagy...
Nem tudja befejezni. Besze öklétől úgy zuhan el, mint egy zsák. Feje a lépcső sarkához csókolódik. Buggyan a vér.
Akár a hangyák, a csődület. A mentők. A visító járőrautó. Holdfény-arcú Beszémet megmotozzák, bilincsbe verik. Rabomobilon viszik el.
Nem engednek be hozzá. De levelet írhatok.
Egy ív papírra egyetlen szót írok fel: „Szeretlek!" Így, aláírás nélkül.
Az őrszobáról kijövet szembetalálkozom Csóközön-Misivel. Együtt sétálunk végig a főutcán. Megint igyekszem közömbösnek látszani.
– Miért fordulnak utánunk? – kérdezi – Van valami furcsa rajtam?
– Terajtad nincs – felelem és miközben már az Eger környéki szőlők közt kattog a vonat, arra gondolok: várni fogok őrá. Akármeddig tartson is. Ott leszek a fogda rácsos kapujában a szabadulása napján.
