Az idősödő színésznő világéletében epizodista volt, méghozzá évtizedek óta ugyanannál a színháznál.
Se többre, se kevesebbre nem értékelte magát, mint ami. Neve nem csengett fényesen, a bulvárlapok nem az ő képeivel voltak tele, nem ismerték fel lépten-nyomon az utcán. Egyetlen művészeti díj árválkodott a birtokában, azt is korának köszönhette.
Pedig nem volt rossz színésznő, sőt kitűnő színésznő volt. Úgyszólván nélkülözhetetlen. Baráti körben néha elsütötte idevágó bon mot-ját: „Nélkülözhetetlen vagyok, mint a levegő, annak is néznek!"
Ilyenkor jóízűen kacagott, a kiegyensúlyozott ember egészséges öniróniájával. Tudta, hogy az epizodista fontos szerkezeti elem a színjátszás ingatag épületében. Sztárok ki-be járnak, mint a huzat, rendezők falakat rengetnek, de az epizodista helye szilárd, mert nélküle az egész összedőlne. Az epizodistát senki nem fúrja, senki nem pályázik a helyére, senki nem félti tőle a pozícióját.
Az epizodistát mindenki szereti.
Az idősödő színésznő mintegy foglalatként fonta körbe ékkőként ragyogó pályatársait, élvezve, hogy játékával emelheti fényüket, és új meg új megvilágításba helyezheti őket.
Bár sosem tört babérokra, titkon remélte, hogy egyszer eljön az idő, amikor a szerkezeti elem is felvillan egy pillanatra, és láthatóvá válik, mint csontváz a röntgensugár alatt.
Ma eljött az a pillanat. Érezte, hogy sikerült valami lényegeset megragadnia, és közvetítenie. A közönség egy főszereplőnek járó, kitüntetően meleg ünneplésben részesítette.
Az idősödő színésznő boldog volt, vitte magával az est sikerét.
Sietett haza. Autója nem volt, a taxit fölösleges luxusnak tartotta. Így hát ma is, mint rendesen, előadás után a közeli buszvégállomás felé igyekezett.
Páran már ácsorogtak a megállóban, de aggódni nem kellett, az elegáns, modern járaton mindig akadt hely, különösen így estefelé.
A busz hamarosan be is futott, s az utasok minden különösebb sietség nélkül szállingóztak befelé. Az idősödő színésznő türelmesen várt a sorára, s már éppen fellépett volna a lépcsőre, amikor egy fiatalember udvariatlanul elébe vágott, és majdnem feldöntötte.
A színésznőnek annyi ideje sem maradt, hogy felháborodásának hangot adjon, a fiatalember már végig is trappolt a buszon, hanyagul levetette magát egy ülésre, kibámult az ablakon, és attól kezdve nem vett tudomást a világról.
Az ablaküveg tükrében vetett egy pillantást a tőle tisztes távolban helyet foglaló színésznőre, aki a szemében nem volt több, mint egy magányos színházlátogató nénike, akit otthon a macskáján kívül senki sem vár. Nem ismerte föl, természetesen.
A színésznő a maga ablaktükrén át a fiatalembert a manapság tenyésző vad és kíméletlen fiatal díszpéldányának látta, aki összefirkálja a falakat, felhasogatja az üléseket, baseball-ütővel jár a futballmeccsre, színházról, kultúráról még hírből sem hallott.
A színésznő keserűen ébredt rá epizodista mivoltának vigasztalanságára. A lelkében dédelgetett siker élménye köddé foszlott. Meglegyintette a múlandóság szele. Fázósan kabátja gallérja mögé bújt, fejét az ablaktámlának döntötte, és talán el is bóbiskolt egy pillanatra.
Kellemetlen, sipító hangra riadt föl. A fiatalember maroktelefonja jelzett. Időbe telt, míg előkotorta számtalan zsebének valamelyikéből a kis szerkezetet, s végre elhallgattatta.
Senkire nem volt tekintettel. Úgy beszélt, mintha egyedül lett volna, hangja betöltötte a csendesen haladó busz egész utasterét. A színésznő akaratlanul is minden szót hallott.
Nem hitt a fülének!
A fiatalember a ma esti színház-élményéről számolt be a barátjának. Minden szava őszinte lelkesedéstől áthatott hozzáértésről tanúskodott. Egy kritikus szakértelmével elemezte az előadást, minden részletre kiterjedően.
S akkor elhangzott az idősödő színésznő neve. Az ő neve! Az epizodistáé!
Hogy is mondta? „És tudod, ki volt a legjobb? X. színésznő, egy epizódszerepben! Ilyet még nem láttál, haver, az a nő úgy játszott, mint az isten! Megállt a levegő! Az egész darab tőle kapott értelmet! Egyszerűen zseniális volt! Nem is értem, miért nem kapott már eddig Kossuth-díjat?! Ezt látnod kellet volna, öregem!"...
És így tovább, és így tovább, hosszú perceken keresztül.
Az idősödő színésznő bódultan itta a szavakat. Az élet újra értelmet kapott, a pillanatban ismét hinni kellett – még ha ezúttal el is mulasztott egyet, a leszállás pillanatát.
Az idősödő színésznőt jócskán túlvitte a busz. De nem bánta. Lassan bandukolt visszafelé, s míg a házához ért, magában vissza-visszaidézgette a fiatalember mákonyos szavait.
Míg a kertkapuban a kulcsát kereste, meleg puhaság cirógatta körbe a lábát.
A macskája volt.
Az alkotás a 2010. december 5-én megjelenő Menedékjog 2010 című. antológiában olvasható.
