"Vallom azonban a bölcsességet is: harcom nem megy túl a józanság vonalán: magamban is érzem ami ellen küzdök, s tudom, hogy minden rombolás engem rombol." - Babits Mihály
Elindul, amint az izzó napot a vacsoracsillag lepöcköli az égről, mind a hatmillió fokot. A mennybolt pereme sárgából halványkékbe foszlik, vonzza. Léptei elgondolkodtatóan lassúak. Háta mögött csúfolják harcias tücskök, csahos kutyák zaját kiváltva.
Megy, lép, számolatlan. Felágaskodnak ellenségei a göröngyök, bogáncs terem árnyék-fekete virágot. A csalánt kerülné, mint a patak száraz medrét, ahol hidat vert az alkony a nappalból az éjszakába.
Mi célja lehet embernek nekivágni? Világ nyílik előtte? Nem, akkor fények nyitnának parányi ablakot a síkon, vagy hegyként ágaskodó toronyban megbillennének csalogató harangok.
Az egész táj meglapul. A hold álmosan a túloldalára fordul - ne lássuk, kivel alszik.
Embertelen a környék, amióta a nappal aranypénze messze gurult vagy beletaposták aszálytól kérgesedett sárba.
Mint a sivatag száraz homokján, szikkadt fűcsomó az érték, elvérzik a konvenció minden mértékegysége.
Megcsalja magát, egyedül, nehogy az emberek becsapják, akik üres egekben száguldoznak vagy dróton és levegőn át érvénytelenítik az emberség örök ígéit.
A pusztában vak, éhes Istent keres, elege van a kétes istenekből - nem költ tarisznyára, itt hagy mindent. Feszül a bőr, böjtölő csontok dudorodnak.
Felriad. Alatta a nővér rombolja az ágyat, feltépi a sötétség peremét a sárga őrfény, ellenségesen csattog a folyosó, kőről kőre lépve, papucsban. Már nem küzd a ráccsal, kilépni nem akar - talán repülni.
Az idegek csalánból font bogáncsok, micsoda képtelenség! A falnak beszél. Rá sem hederít a matatásra.
Nem veszi észre a lepedő már az arcát is befonta, sóhajok szellője többé nem rebben, madártoll sem hasítja horizontot.
A szemhatár pillája lezárul.
A békével csak megküzd valahogy, s a lomha nővér elől kislisszan a bezárt szobából. Nem fülel már, kopognak-e mögötte az élők csoszogó fáradt léptei.
Kineveti az ágy holnapi lakóját.
