Ping mester a vászon előtt ült. Ott ült a vászon előtt, mint mindennap, reggel nyolctól este tízig, eltekintve attól a kétszer egyórás szünettől, amelyek alatt megette a magával hozott hideg élelmet, a zöldségekkel és főtt hallal kevert rizst. Ez alatt a kétszer egy óra alatt Ping mester rá sem pillantott a vászonra, hanem behunyta, pihentette a szemeit, úgy hajigálta magába az összetapadt rizsszemeket, mintha álmában enne. Pedig nem álmodott, nem gondolt semmire. Pihentette az agyát is. Igaz, festés közben sem gondolt semmire, csupán a keze dolgozott. Ping mester munkája négy különböző kép megfestéséből állt. Minden egyes kép elkészítéséhez félórára volt szüksége. Nem körülbelül, hanem pontosan. Az évek rutinjának köszönhetően a homokóra lepergő szemeinek ritmusával dolgozott. Egy óra alatt két kép, egy nap alatt huszonnégy született a keze alatt.
A négy kép mindegyike városrészletet ábrázolt. Egy nagyváros közismert látványosságainak tipikus beállításait. Egy Párizs nevű nagyváros turistaattrakcióinak négy legjellemzőbb díszletét. Ping mester szórakozása abból állt, hogy tetszés szerint cserélgette a képek megfestési sorrendjét, és ily módon a variációk végtelen sorát produkálta.
Volt úgy, hogy a napot a Sacré-Cœur és az előtte lévő lépcsősor ábrázolásával kezdte. A következő félórában az Eiffel-tornyot és a Mars-mezőt kente vászonra villámgyors mozdulatokkal. Majd a Champs-Élysées és a Diadalív került sorra. Végezetül pedig a Szajna és a Notre-Dame.
De ha úri kedve úgy kívánta, elsőként a Champs-Élysées-t is választhatta, vagy akár az Eiffel-tornyot, a Notre-Dame-ot. Ám festhette egymás után kétszer ugyanazt, vagy négyszer, mi több esetleg hatszor. Ennél többször azonban nem, mert egy nap minden képből hatot kellett alkotnia. Ám a változatok lehetősége így is több volt a kívánhatónál.
Ping mester ült a vászon előtt és festett. Akár a Champs-Élysées-t, akár a Notre-Dame-ot, akár a Sacré-Cœurt, akár az Eiffel-tornyot, nem használt fényképet. Egyszer valamikor talán, a kezdet kezdetén még minta alapján dolgozott, de ez az idő beleveszett a múlt homályába, amikor még más tájak is ingerkedtek Ping mester lelkének mélyén. De mára nem maradt más, mint a kéz automatizmusa, ahogy a vászonra hajigálta a festékrétegeket.
Ping mester festette a Sacré-Cœurt és nem tudta, hogy a Sacré-Cœurt festi. Festette az Eiffel-tornyot és nem tudta, hogy az az Eiffel-torony. Hogy a Diadalív a Diadalív. A Notre-Dame a Notre-Dame. Számára mindez nem volt más, mint a mozdulat tévedhetetlen biztonsága, a kéz halálos precizitása. Szürke, sárga, fehér folt, s körötte más árnyalatok.
Ping mester sohasem járt Párizsban, ahol a képeit árulták a japán, német, amerikai és más turistáknak, s ahol a képeit francia festők alkotásaiként adták el jó pénzért. Annyi pénzért, amennyinek még a létezéséről sem volt sejtelme. Ping mester sohasem járt Párizsban, mert nem tudott belépni a saját képeibe, nem tudott beleveszni a nagyvonalakban vászonra vetett utcák foltlabirintusába. Nem tudott, nem akart, eszébe sem jutott. Ping mester csak festeni tudott. Napi tizenkét órában, félóránként egy képet. Az Eiffel-tornyot. A Notre-Dame-ot. A Diadalívet. A Sacré-Cœurt.
