Budapest Bristol

Tizenöt percet késett a vonat, de így is épp, hogy elérte, na persze, alig bírt felkelni a tegnapi éjszaka után. Legjobb lett volna, ha le sem fekszik, keveset aludni nem jobb, mint semennyit. Már ha aludt volna egyáltalán. Keveset aludni jobb lett volna, mint lefeküdni feleslegesen. Reggel még átöltözni sem volt ideje, nemhogy lezuhanyozni, és akárhogy rohant, legfeljebb valamennyire megelőznie sikerült a ruhájából meg a pórusaiból sugárzó nikotin meg acetonszagot, végleg lehagynia nem. Felszálltak azok is a pesti zónázóra. Hétköznap még egy állóhelyért is darwini küzdelem folyik ezen a vonalon, most viszont majdnem teljesen üres volt a kocsi. Ha egy kicsivel többet alszik, ha egy kicsivel kevesebbet iszik az éjjel, biztosan nem pont az ajtó melletti első ülésre dobja le magát, egy sorba a szemközti ablaknál ülő nővel meg gyerekkel. De nagyon sokat ivott és igazából semmit sem aludt. Az elfüstölt másfél doboz sem tett jót - a hajnalban-történtekről nem is szólva -, szóval nem zavarta túlságosan, hogy bepofátlankodik mások személyes terébe. Főleg, hogy a „mások" teljes hangerőn hallgattak egy telefonon valami kereskedelmi rádiót, eléggé kiterjesztve így azt a bizonyos személyes tért. Pedig neki semmire nem volt kevésbé szüksége, mint az aktuális slágertündér áriázására. Egy üveg buborékos ásványvíz, mondjuk, elkelt volna. Vagy egy jó hideg sör. De a romantikus vonal nem hiányzott a mai reggelből.
Hátrabiccentette a fejét, neki a szék támlájának. Még nem fáj. Majd fog. Aludnom kéne ahhoz, gondolta, hogy másnapos legyek. Óvatosan, csak úgy próbaképpen behunyta a szemét. A vonat, ami eddig tisztes, vonattól-megszokott sebességgel haladt egyfele, erre egyszerre kezdett rohanni a létező összes irányba, az ő gyomra meg, mint egy régi Hajdú centrifuga, elindult szépen körbe-körbe, és egyre gyorsult.
- Ott alul van a gomb, amivel hátra lehet dönteni – kiáltott oda a férfinek a gyerek a szemközti ablak mellől, a férfi meg - látszólag fáradtan, valójában hálásan - kinyitotta a szemét. A szunyókálás mégsem tűnik jó megoldásnak. Akármilyen megkönnyebbülés lenne végigaludni a mai napot, virrasztania kell a saját gyomra és mája felett, amíg azok a tegnapi nap kémiai emlékeit takarítják ki a szervezetéből. Legalábbis addig, míg hazaér, és talál egy stabil pontot a világegyetemben. Mondjuk az ágyát.
- Itt, ni! – ugrott oda a kissrác készségesen. – Ha ezt a gombot meg tetszik nyomni, hátradől a szék.
Ám a férfinek nem volt szüksége segítségre. Alvásra, felejtésre, vagy legalább egy sörre igen, segítségre kösz, inkább nem.
Felnézett a kölyökre. Holdvilágképű, szeplős kiskamasz, tizenegykét éves. Fekete kapucnis egyenpulcsi valamelyik tavalyelőtt-menő rapper logójával. Nyakában halálfej bőrszíjon. Kezében telefon.
- Ja, kösz – préselt ki valami válasz félét a férfi, aztán a fejével – lehet, hogy mégis fáj? – a szemközti ablak meg a nő felé biccentett. Lehetett akár köszönésnek is venni, de nem; „na húzzál vissza a mamádhoz", pontosan ezt jelentette a biccentés, a kölyök meg vette rendesen az adást, úgy látszik, szokva volt az efféle fennkölt társalgáshoz.
A férfi, ha már arra járt a szeme, letapogatta a nőt: vörösre melírozott festett szőke haj a kötelező másfél centis lenövéssel, egyszerű kerek arc némi sminkkel, jó tizenöt kiló felesleg, kötött pulcsi, trapézfarmer, kínai edzőcipő. „Közönséges", gondolta a férfi, „én meg ebben a szakadt bohócruhában hálistennek csak egy másnapos rocker vagyok, ha megnézett magának, tudja, hogy az ilyen ki-, és beszámíthatatlan; legrosszabb esetben beszélgetni akar, de remélhetőleg azt sem. Végülis lefoglalja magát."
A nő fel sem pillantott a térdén egyensúlyozott könyvből, akkor sem, amikor az előbb a fia odament a férfihez, akkor sem, amikor a férfi megnézte őt, pedig ezt általában észreveszi minden nőnemű. Teljesen lefoglalta magát.
Színezett.
Méghozzá télapót krampuszokkal, rénszarvasszánon.
Egy igazi, keményfedeles színezőkönyvben dolgozott, végtelen alapossággal és hozzáértéssel. Háromszögletű, vaskos ceruzákat használt, mint a kisiskolások; a nehezebb mintáknál csücsörített és kidugta a nyelve hegyét is, a könnyebbeknél meg együtt énekelt a rádióval.
A kissrác visszaült az anyjával szembe, és a telefonjával szórakozott: lefényképezte a nőt messziről meg közelebbről, aztán a képekkel szöszmötölt, és közben folyamatosan lökte a sódert, figyelj, anyu, ezzel ilyen keretet is tudok neked csinálni, meg ilyet is, dugdosta a telefont a nő orra alá is, de az még arra sem méltatta, hogy rászóljon. Csak elhajtotta a kezével; minden figyelmét a rénszarvasok skótkockás takarójának, a zöld-piros, piros-zöld mintázatnak szentelte.
A gyerek jobb híján megint felállt, és átment a szemközti boxba.
- Mindenféle kereteket tudok csinálni a telefonommal – magyarázta a férfinak, aki arra gondolt, hogy jobb lett volna mégis vállalni rosszullét kockázatát, és csukva tartani a szemét. – Lefényképeztem az anyukámat, és ilyen pillangós keretet csináltam neki, látod? – és a férfi orra alá nyomta a telefont.
- Tök jó – bandzsított az az elmosódott képre, a gyerek meg, megelégedve a rázúduló temérdek figyelemmel, megint visszaült a helyére és tovább vacakolt a mobiljával.
A vonat megállt valamelyik külvárosi állomáson.
A férfire hullámokban tört a meleg, a fáradtság és a lebomló alkohol szülte depresszió. Levette a pulóverét, nyújtózkodott néhányat, és megpróbált alvás helyett gondolkozni. De nem lett jobb a hangulata attól sem: egyre biztosabb volt benne, hogy nem hívja fel azt az asszonyt, akivel tegnap éjjel a mai fejfájásért felelős pálinkák nagy részét megitta, és aki olyan elragadó lelkesedéssel mesélt neki mindenféle követhetetlen történeteket olyan emberekről, akikről ő soha azelőtt nem hallott még. Nem mintha megharagudott volna rá, amikor korahajnalban, olyan kedves határozottsággal kiparancsolta őt maga mellől az ágyából. Egyszerűen csak nem akart több történetet hallani.
A nő a szemközti boxban közben végzett a télapó puttonyával is. Mély, lilába hajló kékre színezte.
- Ha ott leszünk a néninél, nagyon rendesen kell viselkedned – szólalt meg hirtelen. – Nincs rohangálás, és nem nyúlsz semmihez. Én oda dolgozni megyek. Amikor a fürdőszobát csinálom, majd segíthetsz szidolozni. Tudod, pucolni a csöveket és fényesíteni a csapokat meg a kilincseket. Nem láttad a bordó cerkát? Átsatíroznám még a kabátot... Egyébként milyen? – fordította a gyerek felé a könyvet.
- Tök jó! – vigyorgott a srác, és kikapta a színezőkönyvet az anyja kezéből. Átvágtatott vele a szemközti üléshez.
- A nagymamámtól kaptam, karácsonyra! - mutatta a férfinek.
- Ja, tök jó. Még jobb lenne, ha nem az anyád színezné... - bólogatott az, aztán ásított egyet, csak hogy lássák, mennyire megerőltető számára a beszélgetés.
- Anyám minden héten ellenőrzi, hogy mennyit rajzolt bele – magyarázta a fiú helyett a nő, aztán elkérte a gyerektől a színezőkönyvet: - Add ide, megcsinálom még azt a pillangósat is. Kék lesz meg sárga, jó?
A férfi már majdnem megkérdezte, hogy hogy vehet valaki egy tizenéves fiúnak színezőkönyvet, de aztán nem kérdezte meg. Ez valszeg egy hosszú történet, gondolta, rengeteg szereplővel, és ő tegnap éjjel tökéletesen kimerítette a teljes idei történethallgatós keretét.
A nő épp végzett a pillangó egyik szárnyával, amikor a mobilja – ami addig egymás után játszotta az olcsóbb meg a még olcsóbb slágereket – csörögni kezdett. A nő ijedten kapta fel: „Már itt vagyunk Kispesten... ja csak te vagy, anya! ... De nem, tényleg nem... Na jó, akkor gyere el érte a vasútállomásra... Okés, a megállóban találkozunk."
- Mégis mész a nagymamához – tette vissza az asztalra a telefont, és nekilátott a pillangó másik szárnyának.
- Nem tom' mért kell mindig szervezkedned? – csattant fel a fiú.
- Nem én szervezkedtem! – védekezett az anyja. – Ő mondta, hogy ráér. Eljön az állomásra érted. Most mit kell megint hisztizni? Jobb lesz neked ott – és szenvtelen mosollyal satírozott tovább.
A fiú dühösen becsukta a telefonját. A feje fölül, a poggyásztartóból lecibált egy hátizsákot. Magában morogva kicipzárazta, belehajította a mobilt, és az egész pakkot, csak úgy nyitva, lecsapta a lába elé a földre. Aztán visszaült a helyére és összeszorított ajkakkal bámult ki az ablakon.
Az anyja fel sem nézett. Színezett tovább.
A vonat elhagyta Kőbányát is. A férfi egy ideig figyelte a kölyök magánszámát, aztán üres tekintettel meredt a lehajított hátizsákra. Kicsit sajnálta a nőt meg a gyerekét a mobiltelefonjaikkal, ceruzáikkal meg színezőkönyvükkel együtt. De végülis mindenkinek megvan a saját problémája. Inkább megpróbálta szoktatni magát az önerőből történő helyzetváltozatás gondolatához. Akármennyire is szédül, fel fog állni, és gyalogolni fog hazáig. Csak két megálló. Azalatt kitisztul az agya. Útközben vesz vizet. Vagy sört az állomás előtt a büfében. Aztán alszik egész nap. Nem gondolkodik semmin.
A nő szedelőzködni kezdett. Összecsukta a színezőkönyvet – Első Karácsonyi Kifestőm, állt a címlapon – és szó nélkül berakta a gyerek hátizsákjába.
- Gyere, öltözz, leszállunk! – szólt a fiúra.
- Még van egy csomó időnk!
- Mindjárt megáll a vonat!
- Jól van, na! – feleselt a fiú, és kelletlenül elkezdte magára rángatni a kabátját. – Nem akarok...
- Hol a sapkád?
- A zsebemben.
- Vedd fel azonnal!
- Van kapucnim!
- Az nem elég!
- Dupla bélelt kapucni! – feleselt a gyerek. – Miért kell azt a béna sapkát felvenni?
- Mert tél van, édes fiam! Megfázol!
- És?
- Mi az, hogy és?
- És ha megfázok? – jött bele a kissrác egyre jobban. – Akkor mi van? Közöd?
- Mi az, hogy közöd??? Te mit gondolsz tulajdonképpen? Az a közöm hogy én vagyok az anyád, és ha agyhártyagyulladást kapsz, nekem kell majd...
Agyhártyagyulladást azért nem olyan egyszerű kapni, gondolta a férfi, miközben feltápászkodott ő is az ülésről. Visszavette a pulóvert, a dzsekijét és a zsákját meg csak úgy a vállára dobta. Elindult volna kifelé, de az ajtó előtt az asszony meg a gyereke már majdnem birkóztak.
- ...de igenis felveszed!
- Jól van, felveszem, bazmeg! – kiabált a kissrác sírásba hajló hangon.
- Hogy merészelsz? Nem tudod, kivel beszélsz? Mi a franc bajod lett hirtelen? Eddig semmi bajod nem volt, most mi a franc van? Azt akarod, hogy felpofozzalak? Itt most rögtön felpofozzalak? Mit akarsz, mi?
A vonat közben beért a zuglói állomásra, lassított, megállt. A férfit mágnesként vonzotta a friss levegő, a két megállónyi gyaloglás, a lépcső aljában lévő büfé, az ásványvíz, dehogy ásványvíz, mégis inkább sör, és két megállóval arrébb egy nyugodt, magányos lakásban egy nyugodt, magányos ágy. Csak le kellene szállnia, és elindulnia végre. Csak valahogy átjutnia az idegbeteg csajon meg a gyerekén.
Megkocogtatta a nő vállát.
- Mi a francot akar?
- Szidolozni... - mondta a férfi tompa hangon.
- Mi van? – nézett rá rémülten a nő.
- Nem én, a fia. Azt kérdezte a gyerektől, hogy mi a francot akar. Segítek – magyarázta a férfi. - A kölök szidolozni akar. Magával. Nem akar a nagyanyjához menni. Érti? Én meg le akarok szállni. Megengedi?
A nőnek esze ágában sem volt arrébb állni. Majdnem sírt ő is: a szemfestéke már elkenődött, az arcán meg tízforintosnyi vörös foltok ütöttek át az olcsó púder alól.
- De miért nem ezt mondja akkor? – kéredzte a férfitől. – Miért szórakozik itt velem?
- Mittudomén – vonogatta az a vállát. - Mert gyerek. Egy hülye kölyök. Én viszont leszállnék...
- Ja, persze, mi is leszállunk! – mondta hirtelen mosollyal a nő, felkapta a táskáját és már tuszkolta is kifele a fiát az ajtón.
A férfi maga elé engedte őket. Nézte, ahogy anya meg a gyerek mennek egymás mellett a peronon, aztán meg kézen fogva lefele az állomás lépcsőjén. Leértek a lépcső aljába, a nő elveszetten tekingetett jobbra-balra a büfé előtt álldogáló idült alkoholisták között, itt lesz valahol a színezőkönyves nagymama, gondolta a férfi; aztán észrevette, hogy a hetes busz éppen beáll a megállójába. Sprintelnie sem kellett, csak átkocogott a két sávon és fellépett a buszra. Séta helyett, magyarázkodott magának, sokkal inkább az ágyára vágyik, és semmi szüksége rá, hogy sört vegyen magának. Arra meg végképp nem vágyott – hiszen az éjjel kimerítette a teljes idei történethallgatós keretét -, hogy megtudja, mi lesz a szidolos sztori vége.